7.rész

7.

“A szíve kalapált, fülében a dübörögve áramló vér hangja

olyan volt, mintha egy madár verdesett volna a szárnyaival...“

Az emeleten rengeteg szoba volt. Most mégis a folyosón álltak mindannyian, bár Cassiel és Cori már elindultak, de megtorpantak, mikor Ria kijelentette, hogy külön szobába szeretne elvonulni... döbbenten nézte mindenki a lányt... kivéve és Cassielt...aki most mindent tudó vigyorral nyugtázta a döntését, átkarolta Cori nyakát és elrángatta az egyik szoba felé. Rise is döbbent arckifejezéssel állt...

Aztán mind elvonultak... ki ki a saját szobájába, Adam szobája azért így is Ria-é mellett volt...

Pár órával később a lány az ablakban ücsörögött, mikor kopogott...

- Gyere... - szólt de a fiú már bent is állt.

- Nincs kedved beszélgetni? - kérdezte letörten...

- De...

- Tudod... - kezdte volna, de Ria félbeszakította. Mellé lépett és megfogta a kezét. Lábujjhegyre állt és egy puszit nyomtott az arcára...

- Hallod a zenét, ha megcsókolsz? - először értetlenül nézett aztán bánatosan elfordította a fejét... majd megrázta...

- Nem... ez a dolog tudod, nem biztos, hogy létezik, de ettől függetlenül… azt hiszem... jobb lenne, ha visszatérnénk... ahhoz ami az előtt volt... jobb lenne, ha… szakítanánk, mert mind ketten tudjuk, hogy ez így nem működik… - mondta ki a szavakat, amik Ria-t is folytogatták...

- Sajnálom... – suttogta a lány...

- Én nem... - ölelte át Adam... - legalább könnyebb lesz megvédeni magunkat... nem azon járt majd az agyunk, hogy mi lehet a másikkal...

- Dehogynem... így is mindig azon fog járni az agyam... – mosolygott keserűen Ria...

- Ria... – mosolygott végül... - az én agyam is azon fog járni, de olyan mintha a húgom lennél, és tudom, hogy amit éreztem… érzek irántad, az egész más mint amit hittem, hogy érzek és tudom, hogy te is így gondolod...

Bár kicsit fájt neki, amiket mondott… Ria bólintott, végül is igaza volt.

Hosszan megölelték egymást, majd a fiú kiment a szobából és a lány azt tettem amire napok óta vágyott... úgy bőgött mint egy kisgyerek... pedig tudta, hogy ez fog történni... a kötelék közöttük sokkal inkább testvéri, mint... szerelmi.

Minden megváltozott... arra a napra gondolt, amikor együtt akart vele aludni Adam és ő kiszökött mellőle, mert meg akarta csókolni... akkor még ember volt... nem tudta mi köti hozzá... de most már kiderült... elterült az ágyon és csak mozdulatlanul bámulta a plafont... Nem tudta, hogyan kéne pihennie, minden idegszálával Alex és Josh megmentése volt a célja, de Al jó helyen van... nyugtatta magát, Josh-t pedig keresik... többet tudna tenni? Nem hiszem.. -gondolta. Lecsukta a szemét, de azonnal ki is pattant, mert olyan volt mintha álomba csöppent volna és Dante arca lebegett előtte, ahogy rá mosolyog... Végül úgy döntött, hogy job lessz csak a plafont bámulni…

Nyelt egyet... de túl fájdalmas volt... végül az ablakban ücsörögve nézte az alatta elterülő várost. Az emberek… vagyis vámpírok és más lények, pont olyanok voltak, mint bármelyik látható város emberei. Nézték a kirakatokat és sétáltak…

Már majdnem egy nap eltelt, mikor újra kopogtak az ajtaján...

- Sophie vagyok!

- Gyere be!

Kelletlenül becsörtetett és Ria kezébe nyomott egy üveg vért... meg egy csomagot

- Ezeket a királynő küldi... mindenki kapott azt gondolta, hogy elég rég ihattatok... - azzal kilibbent.

Ria máris érezte a maró éhséget, ahogy az üvegre nézett. Miközben ivott, kibontotta a csomagot, amiből rohák estek az ágyra… Miután végzett az üveg vérrel, sokkal jobban érezte magát... Levette a vámpír öltözéket lefürdött, megmosta a haját és átöltözött. A menedék házban is mindenhova a láthatatlanság jeleit rajzolták, itt sem volt másképp... a tükör körül, a zuhanyzóban a falon, mindent beborítottak a cirádák.

Az ágyon heverő ruhák közül felkapott egy farmer és egy fekete, kapucnis pulóvert, majd meglátta, hogy megcsillan valami. A sok ruha között egy tollat és egy füzetet talált. Ahogy kinyitotta, az első oldalon talált egy üzenetet Evelyntől. Elgondolkozott, hogy vajon Nagyinak tudná- e hívni a nőt valaha…

Kedves Ariana!

A szolgáim kiderítették, hogy szeretsz írni, az elmúlt idők eseményei, talán elég izgalmat szolgáltattak, hogy leírhasd amit szeretnél… Szóval használd egészséggel…
sok szeretettel: Evelyn

Ria pár napon át csak írt, először Sebastianról, pontosan leírta, hogy milyennek látta őt, aztán az anyjáról, Adam-ről… Delante-ról, Cornelia-ról és Cassiel-ről és Rise-ról… szándékosan kihagyta a bátyját. Túlságosan hiányzott neki Alex, de végül úgy döntött, hogy kihasználja az alkalmat. Elkezdte leírni levélben Alex-nek, hogy mi történt vele, miután ő és az anyjuk elmentek… miután Adam-el maradt… hogy milyen egyszerűen megtalálták a kaput, pedig végig felt, hogy nem sikerül majd…

Úgy döntött, hogy minden nap leírja, ha történik vele valami, és amikor majd újra találkozhat a testvérével, akkor talán odaadja neki…

Megpróbálta lerajzolni Sophiet, aki minden nap eljött hozzá egy üveg vérrel, de rájött, hogy a Básztita lány túlságosan csillog ahhoz, hogy a tolla elég legyen hozzá, hogy megörökítse, ezért kitépte a lapot és összegyűrte... Cassiel is meglátogatta párszor, olyankor Corival és Delante-val edzeni mentek... Ria párszor elkísérte őket, de nem sok értelmét látta... ügyetlenül bánt a fegyverekkel, kivéve az íjjat és a nyilat... amikor célba kellett lőni, még Cassiel is megdícsérte tudását, persze Dante csak morgott...

Alex!

Nehezen telnek a napok, most, hogy nem tudok aludni, soha nem vagyok fáradt, nem de még is hiányoznak az álmaim, persze nem a rosszak... Adam még mindig nem áll velem szóba... bár ő szakított velem és persze megbeszéltük, hogy mindketten ezt akarjuk, most mégis olyan mintha kerülne engem... itt mindenki naphosszat a szobájában ül... olyan tehetetlennek érzem magam... Josh az én hibámból szenved valahol és nem tehetek semmit... Attól tartok, hogy a királynő katonái elkésnek és már csak a halálhírét hozzák...

Ráadásul te is nagyon hiányzol... Félek, hogy megint olyan sokáig nem láthatlak majd... remélem nem faragtak még belőled egy vámpírgyűlölő vadászt... és még mindig a húgodnak fogsz majd látni engem, nem pedig egy szörnyetegnek...

... hamarosan újra írok majd... olyan jó lenne, ha válaszolhatnál...

Remélem hamarosan láthatjuk egymást!

Húgod: Ria

- Szeretnél edzeni? – felkapta a fejét. Delante állt az ajtóban karba tett kézzel, farmerban és fekete hosszú ujjú pólóban.

Ria zavarában csak bólintott egyet

- Várlak a folyosón... - nem tűnt épp kedvesnek, sokkal inkább emlékeztetett arra az önmagára, aki arrogánsan támasztotta a motorját Adam háza előtt...

- Rendben... – mondta a lány, mire Delante sarkon fordult és kiment.

A még mindig nyirkos hajaját összefogta és kilépett a sötét folyosóra. Ahogy ott állt a fénytelen folyosón, Dante haja szinte világított, ahogy zöld szemei is, mikor meglátta Ria-t. Felkapta a földről a fegyvereket, amit előkészített...

- Mehetünk? - kérdezte ugyanazzal a közönnyel a hangjában.

- Persze... – Ria lehajtott fejjel sétált utána, egészen a tóig, amibe a folyó ömlött. Ahogy kiértek a lány felvette a kapucniát, de az eső hamar átáztatta a vékony anyagot. Nem mintha Ria fázott volna… nem fázott. Soha többet…

Nem volt ott más rajtunk kívül.

- Jó hogy esik... jobban csúszik és az egyensúlyod fejlődik... – Fordult vele szembe Dante

A lány kezébe nyomott egy kardot... hátulról átölelte és a kezeit a lány kezén tartotta, ahogy a vágás és szúrások irányát mutatta...

- Most pedig... – lépett egyet hátra, elengedve Ria-t - gondolj valami nagyon nagyon jó dologra... – a lány elkezdtem kutatni az emlékei között... - erős gondolatnak kell lennie, de nem feltétlenül igaznak...

Ahogy ezt kimondta Ria gondolatai szárnyra keltek... Elképzelte, hogy a fák árnyékában fekszik a fiú pedig fölé hajol és megcsókolja...

Ahogy a gondolat végére ért a kard zöld lángokkal csapott a levegőbe, a kard erejétől egyenesen nekivágódott a fiúnak, a kard kiesett a kezéből, de még a földön elterülve is villogott, Ria pedig egyenesen ráesett Dantera aki a meglepetéstől tovább zuhant, a lányt maga fölött tartva... elmosolyogta magát... Ria pedig döbbenten vette észre mennyire közel is került az arcuk egymáshoz, de addigra már... késő volt...

Ahogy az ajkaik összeértek meghallotta... minden hangnál hangosabban és tisztábban a zenét... aminek első már hangjai kifacsarták a szívét... - egyszerre fel fog csendülni a legszebb, legszomorúbb és legromantikusabb zene a füledben, amikor megcsókol... és onnantól nem létezik majd más... mintha a másik kitépné a szívedet és örökké fogva tartaná, mégis te vagy a legboldogabb, mert ő ezt tette veled... de közben te is vele... - jutottak eszébe Cassiel szavai... Delante még mindig szorosan tartotta… és tényleg úgy nézett a lányra... mintha nem létezne más a földön csakis ő...

- Azt hittem nem létezik... - szólalt meg végül... - ... azt hittem Cassiel és Core csak... szívattak... de hallottam...

Ria elmosolyodott... hát Dante is hallotta a zenét...

Még mindig egymáson feküdtek, és csak meredten nézték egymást...

- Edzenünk kéne... - suttogta végül a lány...

- Azt hiszem... nem sokat kell tanulnod... - mosolygott... Ria arra gondolt, milyen szavakkal tudná leírni a fiú mosolyát… - a kardot még soha nem láttam ilyen erőteljes varázslat alatt... mi volt az emléked?

Ria zavartan felült…

- Elképzeltem, hogy megcsókolsz... - suttogta... ez láthatóan rettentő elégedettséggel töltötte el Dante-t... – mitől világított a kard?

- Apofillitből készült a pengéje tudod ez egy fajta kő, ami kapcsolatot teremt a fizikai és a spirituális világ között, ilyenekből áll a fal, ami eltakarja az emberek szeme elől a Zártvilágot és a Peremvilágot persze ott még segítenek a jelek is... csak azok tudják használni az apofillitet, akik természetfelettiek, vagy átkozottak...- feltápászkodott, és felhúzta Riát, egy pillanatra sem engedte el. A kezeit a lány derekán pihentette és most már álló helyzetben újra maga felé húzta, mikor lehajolt megcsókolni a lányt... annak minden idegszála megfeszült... csak a fiú létezett, minden más eltűnt...

- Ez gyorsan ment... - állapította meg Adam hangja mögöttük, a lány megpördült a tengelye körül szembe kerülve a dühös fiúval... idegességét még csak meg sem próbálta leplezni... – Azt hittem ennél többre tartasz... - majd feldúltan visszarohant az épület felé...

Dante dühösen utánanézett...

- Menj utána... vigasztald meg... ha már nem tud nélküled létezni... – Rá se nézett a lányra…

- Nem tudod min megy keresztül... - nyögte végül csendesen Ria... de ezt kimondnai is olyan volt mintha ketté szakítanák... a szíve tiszta erőből Delante karjaiba húzta, de egy kis zúgban... Adam mindig is melletted volt... suttogta egy hang...

- Fogalmad sincs semmiről... - vágta a fiú a fejéhez… zöld szemei dühösen villantak... küszködött magával...

- Ha elmondanád, tudnám… - Nem érkezett válasz… - Sajnálom, de ennyi Adam-nek is jár... - hajtotta le a fejét Ria és otthagyta Dante-t a parton... még hallotta, ahogy a fiú idegességében arrébb hajítja a kardot.

Adam-et a szobájában találta, de csak dühösen meredt rá, mikor belépett...

- Sajnálom... de neked is tudnod kell... a zenéről...

- Már megint a hülyeség... Cassiel mondta? Soha nem hallottam zenét... te igen?

- Igen... Delante az előbb... - nyelt egyet... - mikor megcsókolt...hallottam… és minden megváltozott...

- Mégis itt vagy... - húzta fel a szemöldökét... - nagyfiú vagyok, nem kell vigasztalás... - azzal kitolta a lányt a szobából és becsapta az ajtót...

Ria úgy érezte, mintha elveszítette volna az egyetlen embert, aki a régi világhoz kötötte…

A folyosón ült a kövön és csak sírt... Egy kéz ragadta meg és Delante már magához is húzta vígasztalóan...

- Sajnálom... – suttogta a lány hajába temetve arcát... - tudom mit érez... én is voltam az ő oldalán...

Hirtelen minden világos lett... Rise - ról beszél... - Rise és én együtt voltunk egy darabig, de aztán több dolog is történt... az egyik és a leglényegesebb az, hogy soha nem szerettük egymást igazán, a másik pedig, hogy Rise megcsalt... ami ennek ellenére bántó volt... így külön váltak útjaink... - mondta a motoron Dante... Ria hirtelen mindent megbánt amit korábban mondott és még jobban sírni kezdett... - sajnálom – csak nehezen sikerült kipréselnie magából ezt az egy szót... Delante nem szólt, csak szorított az ölelésén. Lehajolt és újra felcsendült a zene, ahogy az ajkát a lány szájára tapasztotta.

Cori és Cassiel az ajtóból nézték mosolyogva a jelenetet, majd lepacsiztak, mint akik ezt tervezték hosszú idő óta...