3.rész

3. 

“Néha (...) olyan gyorsan megváltozik az életünk, hogy a szívünk meg az agyunk nem tudja követni a történéseket.”

A nő fel alá járkált végül... nem bírt ülve maradni, a magyarázat lassan vette kezdetét és Alex egyre idegesebbnek tűnt...
- Fogy az időd... - Ria felszisszent, mintha, csak bánná, ahogy anyjukkal beszél, de ez nem volt igaz, valahol mélyen még bűntudata is volt emiatt, de semmit nem érezett azon kívül, a kíváncsiságon amit a fel alá járkálás és az anyja arcáról sütő idegesség okozott...
- Hát jó... Alex... amikor tíz éve elmentem, akkor miattad mentem el... tudod, mi nem vagyunk mindennapi emberek... Mielőtt hozzámentem apádhoz, egy olyan világban éltem, amit csak kevesen láthatnak meg... egy olyan világban, ahol minden szörny és minden varázslat igazi... Zárt világnak hívják, ahol az átkozottak élnek…
- Na hagyjál... - pattant fel Al... – ha most komolyan azt várod, hogy elhiggyem, elmebeteg vagy...
- Hallgass végig... ígértél egy órát...
- Hát jó... - vigyorral az arcán visszahuppant... ez olyan... arrogáns "ekkora hülyét még nem láttam" vigyor volt...
- A Zárt világ, akkor még kitaszította az olyanokat, akik veges házasságra lépnek... én vámpír vadászként éltem, az ezt a világot, a Zárt világtól elválasztó helyen… - Alex elfojtott egy kuncogást Ria pedig azt sem tudta hirtelen, hogy ez a valóság, vagy valami kandi kamera... - de az apátok... mármint az igazi… átvert engem... nem ember volt, hanem vámpír, aki miatt otthagytam a Peremvilágot és a vadász életet… de elhagyott minket, amikor terhes lettem Ria-val...
- Persze... és miért nem emlékszem rá? Tíz voltam, kellene hogy emlékezzek...
- Próbálkozhatsz, de az apád varázslata olyan erős, hogy csak néhányan tudnák megtörni… - Anne arca egyre idegenebbnek tűnt, ráadásul most furcsa szánakozó mosollyal nézte, ahogy Alex megpróbál visszagondolni...
- Nem igazán emlkészem... de biztos, csak a Napháború miatt...
- Nem volt olyan, hogy Napháború illetve nem emberek között zajlott... Sebastian kiengedte a Zártvilágból a híveit... akik hűen követték és a Napot támadták. Az emberek, persze fellázadtak, és összecsaptak velük… végül kialudt a nap, és ő elérte amit akart, a vámpírok és más lények innentől szabadon járhattak az emberek között, de az emberek és a vadászok összefogtak ellenük… ezért Sebastian és a követői kitörölték az emberek emlékeit, ahogy az veletek is történt… de az apátok… ettől még vámpír maradt…
- Akkor hogyhogy nem vagyok vérszívó, ha minden marhaság igaz, amit összehordtál?
- Te nem örökölted... azért mentem el, mert féltem, hogy átváltozol... a vámpírok 18 évesen alakulnak át... - hirtelen mind meredten néztek Ria-ra... - 18 voltál amikor nem bírtam többé... és vadász voltam, és féltem, hogy ha átváltozol... meg kéne, hogy öljelek…
- A saját fiadat?
- Ez nem olyan dolog amit megváltoztathatsz...
- De Ria ma 18... ha átváltozik, és minden idétlenség amit összehordtál igaz... akkor minek jöttél ide?
- Meg akar ölni... - suttogta maga elé a lány szinte némán, mire a mellette ülő Adam megszorította a kezét...
- Dehogy... meg akarlak menteni titeket... a Zárt világ elől eddig sikerült elrejtenem a létezéseteket... de most... előkerült valaki akit tudott rólatok és...
- Ki az?
- Az apátok...
- Az én apám... rendes ember volt... beteg volt, amikor elmentél... - sziszegte dühösen Alex...
- Ő nem volt... ő egy ember, akivel még csak nem is szerettük egymást... szívességet tett nekem…
- Nem is ismert téged... egy elmebeteget vett el... és nem is tudott róla... miattad halt meg... – nyögte dühösen Ria, korábban soha nem érzett ehhez hasonló idegességet magán... a torka teljesen kiszáradt... és ökölbe szorult a keze, érezte, hogy a körmei a húsába hasítanak…
- Ria... jól vagy? - nézett a lányra a riadtan felpattanó Al...
- Nemtudom... – motyogta, forgot vele a világ...
- Jajj ne... - suttogta az anyja... - át fog változni...
Alex még mindig hitetlenül bámult rá, de Ria látta a szemében a félelmet, ahogy felé lépett...
- Csinálj valamit! - kiabált Alex az anyjára, amikor látta, hogy a húga egész teste görcsbe rándul... a lány sikítani akart, de helyette mélyről feltörő hörgés szakadt ki torkából...
Adam kék szemei voltak az utolsók, amit látott, aztán semmi... elájult az idegességtől... legalábbis azt gondolta…

Mintha álmoda... talán meghalt… lebegek – gondolta - olyan könnyűnek érzem magam...
Nincs körülötte semmi, csak a néma sötétség ölete magához, mint egy régi ismerős... az illata is olyan volt, Ria kutatni próbált az emlékei között… de hiába…
Hirtelen éles fájdalom hasított a tüdejébe... érezte, hogy a háta ívbe feszül, és karok ölelik körül... mintha csak nyugtatni próbálnák... Kifújta az összes levegőt, szinte a sötétben maga előtt látta, ahogy egy kék füstfelhő távozott belőle, a száján át... Kiszakítom a lelkedet, cserébe örökké élni fogsz leányom... a hang a fejében is ismerős volt...
Azután nem emlékezett már semmire... csak az éles fájdalomra, ami átjárta a torkát... mintha savat öntenének végig az erein... látta maga előtt a testét, mintha ezüstté válnának az azt behálózó erek... a fájdalom égető és elviselhetetlen lett... vége… most már biztos meghaltam… - gondolta újra… majd elmúlt az égető fájdalom…
Ria szemei kipattantak, de nem otthon volt... megismerte a helyet... a besötétített szoba, a falakon végigfutó fekete csíkokkal. A túlságosan is nagy rend… az íróasztalon szigorúan sorba állított levelek, tollak és ceruzák… Adam lakásában volt... az ő ágyában kelt fel...

Az egész álom volt? Túl valóságos volt és a torka még mindig égett a fájdalomtól... ahogy felült, a sötétben észrevette a széken ülő alakot...
- Al...? – nyögte Ria, de az árnyékból előbukkanó alak szemei kéken megcsillantak... - Adam... el sem hiszed, hogy mit álmodtam… - akaratlanul a torkához kapott, mert minden levegővételnél olyan fájdalom járta át, mintha szétszakadni készülne...
- Nem álmodtál... - húzta keserű mosolyra a száját... - segítenem kell neked... először is... ne vegyél levegőt... mert fájni fog...
A lány szóra nyitotta a száját de aztán meggondolta magát... engedelmesen abbahagyta a lélegzést... legnagyobb meglepetésére nem hiányzott és nem kezdett pillanatokkal később levegő után kapkodni, sőt... a fájdalom enyhült... marni kezdte a szememet valami, mintha sírnom kéne, de nem ment...
- Ist...- nem tudtam kimondani, hogy Istenem, mintha forró viaszt öntöttek volna a számba... szívesen elkezdett volna bömbölni és hisztériázni mint a filmekben, de erőt vet magán…
- Sssss... az nem fog menni... semmi ilyesmivel ne próbálkozz... elátkozottak vagyunk...
- Vagyunk... úgy érted te is?
- Minden elmondok neked, de előbb... enned kéne... - igen, határozottan érezte, hogy mardosssa az éhség...
- Alex?
- El kellett mennie anyátokkal... elég nagy szarban lennétek nélküle... de most gyere...
Fel segítette a lányt az ágyról és a konyhában álltak egy pillanattal később... Ria feje zúgott, ahogy a fiú kinyitotta a hűtőszekrényt és megcsapta orrát valami olyan mámorító illat, amit azelőtt soha nem érezett... Adam keserű mosollyal az arcán elővett egy kórházakban használatos tasakos vért...
- Igyál... – A lány érezte, hogy szédül, először elfintorodott, de aztán fájdalmában eltorzulhatott az arca... égető éles fájdalom... az ínye mintha szétszakadna... az alsó ajkából vér szivárgott, ahogy megszúrták új, éles szemfogai... a szája elé kapta a kezét...
- Ne félj, most már úgy marad... nem fog többet fájni...
A konyha kövére csúszott a fal mentén, a szájához emelte a kilyukasztott tasakot és nyelni kezdett... a szemeimet újra fel nem törő könnyek gyötörték... Adam mellé térdelt, és végig simított a haján, majd átölelte a lányt... mintha magát hibáztatná…
- Annyira sajnálom Ria... megpróbálok segíteni... mindenben... de próbálj meg nem sírni...
Ria nem értette, miért mondja Adam, hiszen nem tudott sírni... de lassan látta, ahogy vörössé válik a világ a szemein át... vagyis a szemeiben, aztán eltűnt a vörösség és újra... arcán érezte a könnyek megszokott áradását de mégis más volt... elemelte a szájától a kiürült tasakot...
Adam fájdalmas tekintettel letörölte az egyik kósza könnyet a lány gyönyörű arcáról... ekkor értette meg Ria, miről beszélt... a fiú vékony ujjához vöröslő vér tapadt... a lány szeméből patakzó könny... vér volt...
- Ez legyengít... – suttogta Adam...
- De láttalak sírni... - szólalt meg nagy nehezen, zavarták a szájában lévő idegennek tűnő hegyes fogak...
- Majd megtanulod, hogyan kell sírni... de ehhez is idő kell - mosolygott lágyan...
- Mi lesz most velem? Mi lessz Alex-el – nyöszörgött, közben átkozta magát, amiért ilyen szerencsétlen... Adam pedig fájdalmasan rá nézett...
- Nem hiszem, hogy mostanában láthatod... ő vadász lesz... te pedig... vámpír… csak éppen eddig nem tudtad…
- Te igen? - nézett a fiúra dühösen...
- Nem... csak sejtettem, hogy valami furcsa veletek... tudod a zárt világ lényei vonzzák egymást... de elkezdem neked az elejéről mesélni, ha szeretnéd...
Csak némán bólintott és megpróbálta magát megerőltetni, hogy ne sírjon újra...