6.rész

6.

„A világot úgy szeretem venni, ahogy van.

Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet.”

A fény egyre erősebben világított és ahogy közeledtek, Ria látta, hogy ez már nem csak egy pont, hanem mint egy kerítés fut végig az erdő közepén. Még mindig csak ő látta.

Mikor elérte a szélét, a többiekkel a nyomában, a zöld fénye beragyogott mindent, látta tükröződni Dante szemeiben, ahogy felnézett rá.

- Látod a kaput? - kérdezte lágyan...

- Igen, de nem tudom, mit kéne tennem... - suttogta, bár tudta, hogy mindenki hallja.

- Nincs rajta semmi?

- De. Olyan véres jelekkel van tele, mint a ház volt, ahonnan a fegyvereket hoztuk... - Ahogy visszanézett a kapura, a jelek megmozdultak... szavakká formálódtak a szeme láttára, legszívesebben felkiáltott volna meglepetésében...

Ariana Shalgiel, miért jöttél a kapuhoz? – látta Ria a szavakat maga előtt.

Meg kell mentenem Josh-t... - gondolta

Őszinték a szándékaid tiszta vérű... bebocsájtást nyertetek!

Ennyi? Komolyan ennyi? – gondolta. Szinte mosolyogni támadt kedve. A kapu feltárult előttük... ahogy beléptek, alig hitte el amit lát.

Világosság borított mindent, mintha itt még mindig sütne a nap, bár Ria látta, hogy minden felé zöldes fény fut végig a fákon, a fűszálak között, sőt, még az égen is. A fák ezen az oldalon szebbek voltak, mint az igazi erdőben. Az ágaikon különféle színű csíkokban rendeződtek a pillangók, mint egy mesében. A fű zöldebb volt, mint bárhol.

Ahogy befelé haladtak, észre vette, hogy a virágok, követik fejükkel, mintha csak utánunk néznének... Egy házat pillantott meg, aztán többet... egyre többet, végül a házak között kimagasló épületet, ami templomra emlékeztetett, az épületeken is végigfutott a zöldes fény… minfent beragyogott... Mögötte hosszan húzódott egy folyó, híddal, ami mintha a semmibe vezetett volna... a folyó egy sziklás részen megtört és zuhatagként folytatta útját egy patakba... A távolban havas tetjű hegyek emelkedtek, néhol a hegyek lábánál, fények jelezték az apróbb falvak jelenlétét. Minden olyan gyönyörű volt.

Megtorpanhattott, mert Delante egyenesen neki száguldott, ekkor jött rá, hogy mindenki döbbenten néz körbe... hiszen ők nem látták a kaput sem a kérdést amit az feltett neki... csak azt vették észre, hogy Ria némán elindul... és ők követték... aztán eléjük tárult a Zárt világ képe... Tudta, hogy ott vannak, a Peremvilágot megkerülő kapun jöttek át. Fogalma sem volt, honnan tudta, de biztos volta benne.

- A vadászok soha nem öregszenek? - jutott eszébe hirtelen... a kérdést Dante-nak szánta, akit még soha nem láttott ez előtt bocsánatot kérni, de most többször is megtette, amiért az előbb neki ütközött.

- Nem... valójában nagyon is hasonlóak hozzánk, csak nem táplálkoznak vérrel... minden fajnak megvannak a maga vadászai, tündérek, farkasok... démonok... talán egy nap eljön a tökéletes vadász, aki megteremti az egyensúlyt... túlságosan elszaporodtunk - olyan közel hajolt Ria-hoz, hogy a nyakán érezte a leheletét... a lány beleborzongott, mire Dante széles vigyorra húzta a száját. Hallotta Adam kelletlen morgását, mire a szőke fiú elhúzódott mellőle, utat engedve Adamnek.

- Oda kell mennünk... – hebegte Ria az épületre mutatva... valóban az épület mintha húzta volna magához.

- Rendben... - Adam a kezét a lány kezébe csúsztatta. Ria érezte rajta a feszültséget, amit Delante jelenléte és Rise harapós hangulata okozott és egyáltalán nem hibáztatta érte a bronz hajú fiút. Elkezdte ostorozni magát, miközben előre haladtak…

A vámpírok vajon mind olyanok mint ő? Ahogy vért ivott, érezte, hogy különös kötelék van közte Adam között, de most Dante felé is húzta valami, valami teljesen más… talán megkérdezhetne valakit, de kit? Adam biztos irtó dühös lenne, Delantenak nem kell a bíztatás, Cori Dante húga, Rise pedig egyenesen gyűlöli őt, bár nem adott rá okot… nincs mit tenni, vissza kell fognia magát, mielőtt csapongó vámpír ribanc lessz belőle... méghozzá könyörtelen a jelek szerint, aki képes mindenkin át taposni, aki csak szembe jön...

Cassiel ért mellé és a keze megállapodott a lány vállán, amikor az rá néztett elmosolyodott... remek.. még egy férfi akire rávethetem magam - gondoltam, de furcsa mód nem érezte azt amit Adam- nél vagy Delante - nál...

- Gyere... - tolta maga előtt a lányt Casse. - beszélnünk kell, mert összezavarodtál...

Döbbenten nézett rá, mikor megállt vele szemben a folyó partján. A többiek nem álltak meg, haladtak tovább. Cori terelgette őket.

- Honnan tudod? – suttogta Ria...

- Angyal vagyok, ha csak ugyan félig is, de ettől még hallom a vámpírok gondolatait... - vigyorodott el... a kék hajú fiú - és kifejezetten bánt, hogy nem találsz vonzónak...

- Hah... én... – Figyelte, ahogy a többiek eltávolodnak, és Rise belekarol Delante-ba, mintha gyomorszájon rúgta volna valami láthatatlan erő... de mikor látta, hogy Cassiel elneveti magát kicsit megnyugodott…

- Addig nem tudsz megállni, amíg nem találod meg az igazit, ahogy az emberek nevezik... amíg ezt érzed... addig minden elátkozott vonzani fog téged, van aki jobban, van aki kevésbé...de ha megtalálod, az csodálatos érzés... egyszerre fel fog csendülni a legszebb, legszomorúbb és legromantikusabb zene a füledben, amikor megcsókol... és onnantól nem létezik majd más... - mosolyodott el...

- Veletek is így volt? - nézett rá kerek szemekkel... milyen romantikus... - gondolta... mire Cassiel vigyorgása még szélesebb lett...

- Igen... Előtte mindketten évekig... hmm... csapongtunk, jól emlékszem, hogy ezt gondoltad?

- Igen.. azt...

- Ettől még nem leszel könyörtelen ribanc vámpír... - nevetett fel... - hidd el, ezt itt mindenki megérti, mióta nem vagy ember... nem vettél észre Adam-en furcsa dolgokat... mintha nem vonzana annyira és... te sem őt...

- Kicsit... de... - vallotta be inkább magának...

- Egyre többet foglalkozol Delante-val... talán... megér egy próbát...

- Nem fogok orosz rulettezni minden szembejövővel... - kapta el a tekintetét...

- Nem is kell... úgy sem fogod tudni megállni... - mosolygott halványabban... - csapongni fogsz... nálunk ez normális...

- És nem fáj?

- De... mintha savval mardosnák a nem dobogó szívedet, ahányszor rájössz, ez még mindig nem az... de ha meghallod a zenét... az az érzés... mintha a másik kitépné a szívedet és örökké fogva tartaná, mégis te vagy a legboldogabb, mert ő ezt tette veled... de közben te is ezt tetted vele...

Ria nyelt egyet, mert égni kezdett a torka... a sírás nem jó... - ismételgette magában mostanában elég gyakran...

- Dehogynem... sírni mindenkinek kell... ráadásul itt... nem kell titkolnod ki vagy... a zárt világ a mi igazi hazánk...

Már érezte is hogy végig folyik egy csepp az arcán... és egy újabb... Cassiel egy zsepit nyújtott, ami annyira tájidegen volt, hogy majdnem elmosolyodott rajta...

- Köszönöm...

- De most már menjünk, mert Cori leharapja a szárnyamat...

Ria megtörölte az arcát, vörösre színezve ezzel a zsebkendőt, majd bólintott és a többiek után rohantak...

Az épület előtt érték be őket, ahol mint minden városban itt is nagy volt a tömeg. Boltok sorakoztak a házak között, mindenhol mást árultak... persze nem hétköznapi dolgokat... inkább fegyvereket, vért, békákat és hasonló dolgokat... Az épület bejáratánál két fegyveres őr állt az övékhez hasonló ruhában. Mindkettőnek kapucni volt a fején, annyira lehúzva, hogy ne látszódjon az arcuk. Ria egy pillanatig viccelődve elgondolkozott, hogy biztosan azért, hogy tudjanak szolgálatban aludni, aztán rádöbbent... a vámpírok... vagyis ő sem... nem alszanak... és így már nem is volt vicces.

Megállították őket.

- Ariana Shalgiel minek köszönhetjük a látogatásodat? - kérdezte az egyik, valami földöntúli hangon.

- Azért jöttem, hogy megmentsek egy embert... - Ria hallotta ahogy a szavak elhagyják a száját, de mintha valaki más beszélt volna... arrogancia és felsőbbrendűség csillogott a hangjában...

- Véletlenül sem az apád küldött?

- Sebastian Shalgiel nem az apám...

A kérdező mintha felháborodott volna egy pillanatra, de aztán elállt az útból és beléphettek a hatalmas kapun. Körbe szobrok tartották a tetőt. Talán valamiféle hősök, gondolta, de amikor közelebb lépett, meglátta az arany táblákon a neveket... Shalgiel, Cassiel, Gabriel... mind angyalok...

- Ez az Angyalok Terme... - lépett mellé Delante. Nem mert az arcára nézni, mert félt, hogy elfogná valamiféle vágy…  maga sem tudta, mit jelenthet ez a vámpír csapongás, de köszönte ő ugyan nem kér belőle...

- Cassiel... ő...

- Igen ő volt a mi Casse-nk nemző atyja... - megforgatta a szemeit a szavak hallatán...

A következő teremben néma csend volt, néhány gyertya égett halványan, Adam mellé keveredett és megfogta a kezét...

- A Lelkek Terme... - suttogta, folytatva Dante idegenvezetését... a terem végén egy hatalmas trón helyezkedett el. Mindent ezüst és olyan sötét véres jelek fedtek, amit a házban és a kapun láttott...

A láthatatlanság jelei - gondolta...

A trónra vörös bársony anyagot terítettek, ettől úgy sötétlett a teremben, mintha csak baljós árny lenne. Ahogy közelebb léptek megremegett a trón előtti levegő és hirtelen ott állt egy nő. Fehér hajában ezüstösen csillantak vissza a fények. Hosszú köpenyén végig ezüst kígyókként kúsztak a láthatatlan jelek... szigorú fekete szemeit az érkezőkön felejtette, de szótlanul állt, egészen addig, amíg a tekintete nem találkozott Ria-éval.

- Ariana... lépj elém! - parancsolta, ő pedig végtelen késztetést érezett, hogy engedelmeskedjen... és elé lépett, a keze kicsusszant Adam szorításából. Önkéntelenül térdelt le, fejet hajtva a nő előtt aki széles mosolyra húzta a száját... - máris több tiszteletet mutatsz mint apád valaha...

- Ki maga? - kérdezte Ria a lehető legkedvesebben

- A vámpírok királynője, jó pár éve... A nevem Evelyn Shalgiel... – Ria felkapta a fejét...

- Azt hiszem, bárhogy csavarhatnám a dolgokat… akkor is ki kell mondanom, hogy... az unokám vagy - tátva maradt a szája... - éppen ezért, akár fel is állhatnál... végtére is hercegnő vagy... hiszen királyi vér folyik az ereidben.

Ria engedelmesen feltápászkodott, de érezte, hogy a feje zsong... az elmúlt napok, a kevés vér és a sok információ... nehezére esett befogadni...

- Elszállásollak benneteket, mert most sok a dolgom... ne aggódj, már elindultak a csapataink megkeresni Sebastiant és az ember barátotokat... most nem tehettek mást, mint hogy pihentek egy jót... rátok fér... - intett egy a sarokban álló nőnek, akit Ria addig észre sem vett. A lány bőre fehéren csillogott, mintha magára borított volna egy adag falfestéket és utána meghempergett volna csillámporban, fekere ruhája alól kilógott a macskaszerű farka és a lábai helyén mancsok voltak és még a kék haján keresztül is látni lehetett a hegyes füleit, sárga macskaszemei pedig egyenesen Ria felé villantak...

- Sophie tedd meg, hogy... - de be sem kellett fejeznie a lány máris karon ragadta és maga után húzta Ria-t, a többiek persze azonnal követték őket... Sophie egészen egy a templom szerű épület melletti helyre vezette őket.

- Ez itt a Menedék... azoknak akiknek nincs saját lakásuk a Zárt világban... a harmadik emeleten vannak a szobáitok, kicsit olyan mint egy kollégium... remélem azért nem lesz kellemetlen.

- Nem, köszönjük, tökéletesen megfelel… - felelte Cori... Megszakítva egy pillanatra az előbbi Rise-al  abszolút ode nem illő csevejüket az idei Párizsi divatról... Cassiel egyetértően bólogatott valami kabáttal kapcsolatban... Ria pedig akaratlanul is elmosolyodott... Adam a falakat bámulta Delante pedig őt... méghozzá meredten... ahogy a tekintetük találkozott Ria máris érezte, hogy zavarba jött…

- Mehetünk? - kérdezte Adam kirántva hangjával a lány tekintetetét Delante fogságából...

- Persze... - hajtotta le a fejét...