10.rész

10.

„Hogyha megszoktál egy embert, de akár egy helyet vagy életmódot, és aztán hirtelen le kell róla mondanod, fájó ürességet érzel utána.”

A szoba felől hirtelen kiáltás hallatszott. Amikor Ria és Dante beléptek, Cassiel épp kihúzott a szárnyából egy tőrt, aminek nyomán vér folyt a padlóra... Cori és Delante észnél voltak, elkapták a többiek kezét és láthatatlanná váltak velük együtt...

Mind a falhoz lapultak, amikor hallották az ajtó nyikorgó hangját... Némán álltak...

Az ajtóban megjelet két csukjás alak és kettejük között Anne, aki most értetlenül figyelte az üres szobát...

- Azt mondtad itt vannak... – Kiabált rá a nőre az egyik... Ria megismerte a hangját... Sebastian volt... miután ledobra a kapucniát, be is igazolódott. Idegességében fel alá járkált a szobában. Rise rátapasztotta a kezét Alex szájára, aki majdnem felkiáltott, mikor meglátta anyját az árulók között...

- Adam, ostoba húzás volt elárulni a tervünket... csupán azért hogy fájdalmat okozz a húgodnak... de legalább az anyádat nem buktattad le... – a nő kedvesen megérintette a csukjával takart haját, majd letolta azt, szabaddá téve fia arcát... Ria érezte, hogy elszorul a torka... sem hozzá, sem Alexhez nem volt ilyen kedves soha... most már rájött miért... mert ő végig tudott Adamről...

Sebastian leguggolt és ujjával jeleket rajzolt Cassiel vérében a padlón...

- Angyalka... – nevetett fel...

- Szerintem még itt vannak... – mosolyodott el Adam... – láttam amikor a szőke testvérek láthatatlanná váltak... talán el tudják rejteni...

- Halgass el kisfiam... – sziszegte Sebastian... – Delante és Cornelia... számtalanszor láttam ezt a trükköt a szüleitektől... amíg engem szolgáltak hűségesen... – Ria érezte, hogy Delante szorosabban fogja a kezét... – azután olyan kutyákká váltak a szememben... akik a saját farkukat kergetik... elárultak engem... én pedig kitéptem mindkettejük szívét... Delante... most jut eszembe... te láttad is, hogy mit tettem... mégsem tettél semmit... igazam van? Féltél... rettegtél tőlem...

Ria azt hitte Dante kiugrik, megszakítva ezzel a kört, de csak bámult maga elé... arcán végigfolyó vértelen könnycsepekkel... a lány megbabonázva nézte...

- Te szemét állat... – odakapta a fejét... Cori a villogó kardjával Sebastian felé ugrott, de Adam elkapta és maga előtt tartotva a lányt, kirángatta a kezéből a kardot...

- Egy megvan... a többi pedig látható... – vigyorgott felénk Sebastian... – Ariana... gyere szépen ide...

- Nem... engedd el Corit – mutatott Adam felé... – te pedig Josh-t – nézett az apja szemébe, mire az csak elvigyorodott...

- Óh... letelt a három nap... emlékszel... a te ember barátod halott... ott hagytuk valahol, hogy lerohadhasson a csontjairól a bőr...

Gombóc szorult a torkába....

- Hazudsz... – sziszegte, közben erősebben szorította meg Dante kezét, aki feleszmélt és magához húzta...

- Ki tudja... talán igazad van... rendben... TE Alexander... nem csatlakozál hozzánk??? – Alex fújtatott egyet és htározottabban tartotta maga előtt védekezőn kardját... Adam szeme villant egyet...

- Én megyek... – hallottam meg Rise hangját... a Corit tartó fiú láthatóan elmosolyodott... – persze ha megengedi...

- Hogyne... Rise, örülünk, hogy kapunk egy lányt... a hűtlen gyermek helyett... – mutatott Ria-felé...

- Rise ne... – suttogta Cori...

- De, elmegyek... elegem van... mindig én voltam a rossz kislány a jók között hát most saját magam lehetek... – Anne a lány vállára tette a kezét... Cori száját egy halk sikoly hagyta el... Adam kardja mélyen a torkába szántott vékony vörös csík jelent meg a nyomán, majd folyni kezdett a vére... a fiú elhajította a szőke lányt, aki a falnak csapódott és elterült a földön... Cassiel azonnal mellette termett, a csukjás vámpír katona Adam után vetette magát, de elkésett... a portál megnyílt, eltűntek... a katonával együtt...

Ria lépett a portál felé, de Alex hátulról elkapta... – Ne!... – kiabálta a fiú...

Ria a Zárt világ beli Menedékház harmadik emeletén ült az ágyon... Cori mellett, aki nemrég tért magához...

- El sem hiszem... Rise miért tette ezt...

- Talán nem akarta elfogadni, hogy Adam nem a testvére többé...

- Tényleg Alex, hogy van? – mosolygott Cori... sokkal jobban volt, miután megitattak vele jó pár üveg vért... bár a torkán még halvány hegként látszott a sebhely...

- Jól, ki volt akadva tudod a történtek miatt, aztán amikor átjöttünk eleinte kicsit meg volt illetődve, de aztán miután körbesétáltunk, látta, hogy az itt élők... nem is olyan szörnyűek... – nevetett fel Ria... Cori elgondolkozott, hogy mennyi ideje ismeri a lányt, mégsem látta még ennyire őszintén nevetni... – de Josh... ő valószínűleg meghalt... – suttogta utána hirtelen komorrá válva...

- Nem biztos... a csapatok egy része még mindig őt keresi... – mosolygott a szőke lány bátorítóan... – mi olyan különleges benne?

- Miattam került oda ahova... tudod mielőtt először találkoztunk és még ember voltam... Josh össze akart jönni velem, de elutasítottam... aztán vápírként még egyszer... pont azért, hogy megvédjem... akkor láthatott meg minket Sebastian együtt... és utána jelent meg... de innen már tudod a történetet, akkor már ott voltatok...

- Igen... soha nem felejtem el... a bátyám egy ideje már követett téged... úgy beszélt rólad, mint akit elvarázsoltak tudod... az elején féltékeny voltam rád és gyűlöltelek... Delante olyan lett... minhta fejbe verték volna... mert ott volt Adam és azt hittük... minden rendben veletek...

- Tudod... azóta is csak az jár a fejemben, hogy miért... mármint... miért csinált úgy, mintha szeretne engem... elég lett volna, ha mellettem marad mint az előtt...

- El akarta nyerni maximálisan a bizalmadat, jobban akart bántani... talán féltékeny volt rá Alex miatt... de egy elmebeteg agyat ne próbálj megérteni...

- Igazad lehet...

- Tudom, hogy igazam van... – húzta ki magát Cori... Ria rámosolygott... még soha nem beszélgettek ennyit... – most menj, látom másnál lennél szívesen...

Ria a folyosóra lépve már látta, ahogy Cassiel közeledik így még nyugodtabban hagyta ott a lányt.

Ria szobájának ajtaja előtt ott állt Dante, hanyagul a falnak támaszkodott.

A lány mosolyogva mérte végig, mezítláb volt... fekete farmerja szárán taposott és egy egyszerű, hosszúujjú, fehér póló volt rajta, ami látni engedte a bőrét még a folyosót uraló félhomályban is... Látszott, hogy nemrég fürdött, mert a haja hátul apró lófarokba kötve még mindig vizesen lógott, elöl pedig a szürkés- fehér tincsek az arcába lógott itt- ott, nedvesen rátapadva a bőrére. Zöld szemei megvillantak, amikor Ria odaért hozzá...

- Kopogtam, de nem voltál bent... – mosolygott - Hogy van a húgom?

- Miért nem mész be hozzá? Amúgy teljesen jól van... elmesélte, hogy követtél engem, amikor még ember voltam...

- Ennyi, meg kell hogy öljem a húgomat. – sóhajtott megjátszott lemondással Delante - Amikor én voltam nála, pár órája akkor még nem volt magánál... de nem is azért jöttem, hogy Cori-ról csevegjünk... – eddig a lány dereka körül pihentette karjait, most közelebb húzta magához... lehajolt, hogy megcsókolja. Még mindig határozottan hallotta a zenét, ha a lány ajkait érinthette az övével... Dante megeresztett egy hátborzongató mosolyt. Azt, a fajtát, amitől rosszfiúsan dögös lett... amitől Ria olyan ellenállhatatlannak tartotta az amúgy is tökéletesen szobor szerű arcát, amin csak az orra jobb oldalán lévő apró karika tűnt idegennek… de ettől a lánynak ettől csak még jobban tetszett Dante...  a testében apró áramütések szaladtak végig minden egyes pontból, ahol a fiú bőre az övéhez ért... és pedig épp végig futtatta az ujjait a gerince mentén, felgyűrve ezzel Ria felsőjét... és milliónyi szikrát lövellve a lány bőre alá...

- Hé... menjetek szobára... ott álltok az ajtóban... nehéz lenne bemenni rajta? – hallották meg Cori hangját...

- Azt hittem még feküdnöd kell... – Morgott vissza Dante a húgára...miközben cselesen megigazította Ria felsőjét, olyan gyorsasággal, hogy senki nem látta...

- Kéne, de Casse ragaszkodott hozzá, hogy sétáljak körbe a folyosón, amí megcsinálja az ágyat...

- Micsoda ördögöd van ezzel az angyalfiúval... – viccelődött Dante, még midig karjai között tartva Ria-t...

- Na igen... de megyek is, szóval folytathatjátok az enyelgést... – vigyorgott Cori a bátyjára, majd Ria-ra kacsintott és elsétált a szobájuk felé...

Delante lehajol, hogy megcsókolja a lányt, egyik kezével végigsimított Ria világosbarna tincsein... A lány érezte ahogy egy pillanat alatt megfeszülnek a fiú izmai és eleresztette egy pillanatra...

- Talán be kéne mennünk tényleg, ha nem akarunk társaságot... – mosolyodott el... mire megjelent a folyosó végén Alex... aki Sophie-t kísérgette mindenhova.

- ... akkor te hozol mindenkinek ruhát és vért – beleborzongott, ahogy kimonda... Alex még mindig nehezen értette meg, hogy a húga többé nem ember...

- Igen én... Sziasztok! – köszönt fennhangon a macskalány a folyosón álló párnak...

- Ria! De jó, hogy látlak, képzeld egész nap Sophienak segítettem és kezdem egészen megszokni a helyet... – a macskalány megforgatta a szemeit lemondóan... nem épp a türelmükről voltak híresek az állati démonok leszármazottai, mint amilyen a macskaszerű Sophie, vagy a vérfarkasok... – Alex nagy segítség... segített cipelni a ládákat... – mondta végül és Ria megesküdött volna, hogy egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában... majd újra magára öltötte a szigorú arckifejezését, mindkettejük kezébe nyomott egy-egy üveget...

- Bemegyünk? – nézett fel Ria Dante zöld szemeibe. Átsuhant egy olyan mosoly a fiú arcán, amitől Ria biztosan elvörösödött volna, ha az lehetséges lenne... látta, ahogy a fiú vékony ujjai a kilincsre fonódnak és máris Ria ágyán ültek.

- Néha attól félek, hogy elfelejtem, milyen embernek lenni... – szólalt meg a fiú egy korty vér után... félresöpörve egy kósza tincset az arcából

- Kizárt dolog... annyira vagy emberi, amennyire csak az lehet egy veled egykorú fiú... – mosolygott Ria...

- Velem egykorú... Ria... egy vámpír nem annyi idős mint amennyinek hiszi magát... ha belegondolok olyan negyven körül lehetek... – húzta el a száját... - nem éppen több száz... de akkor is sok...

- De van egy tizennyolc éves csajod... tudod, ez negyven évesen... igen nagy teljesítmény... – mosolygott Ria Dante-ra

- Te sem vagy épp tizennyolc... inkább harminckettő...

Nagy nehezen Delante elmosolyodott... Ria-ból viszont kitört a röhögés... – Úgy számolsz, mintha kutyák lennénk? – A fiú is felnevetett

- Tudod... nem lesz mindig mókás örökké tizennyolcnak lenni... – vette elő komolyabb arcát Dante

- Tudom...

- Olvastad az Alkonyatot... – vigyorgott most már gonoszan...

- Szemét vagy... az a könyv igen is jó az emberekenek, hogy hihetnek valamilyen „más” világban... vagy beleélhetik magukat, akár csak pár napra... amíg kiolvasnak egy-egy könyvet.... fogalmad sincs, milyen az embereknek a háború óta... egy könyv... megváltoztathatja valakinek az életét....

- Ne harapd le a fejem... Én is elolvastam... – morogta maga elé Dante... – talán még tetszett is... csak... sajnos mi látjuk a romantikus történet árnyékos oldalát... tudjuk, mi az igazság és Corival, mi így nőttünk fel... a gyerekkorunkat azzal töltöttük, hogy felkészüljünk a vámpír létre... – elfordította a fejét és mosolygott...

- Ti legalább sejtettétek, hogy mi történik... én azt hittem, hogy az a nő akit az anyámnak hittem megőrült, amikor beállított ezzel a hülye sztorival... – a lány lehajtotta a fejét és érezte, hogy folynak a könnyei... – bár mindig csak magamat sajnálom, nézett keserően a fiúra... – eszembe jutott valami...

- Amit Sebastian mondott nekem? – a lány bólintott...

- Elmondhatod, de nem muszáj... – Ria tudta, hogy Dante nagyon nehezen nyílik meg... de most könnyen ment, szinte meglepődött mennyire...