12.rész

Nos jelenleg itt tartok, ráadásul a héten költözöm, úgyhogy most nem sok időm lesz, de utána írok... és hozom az új részeket :)

12.

„Néha... nehéz megismerni a világot a maga igaz valójában. Nehéz látni a valóságot. (...) A legtöbb embernek sosem sikerül. Talán el sem viselnék.”

Cori és Cassiel a szobájukban ültek az ágyon. A lány épp olvasott az angyalfiú figyelmét pedig nagyon lekötötte valami amit a kezében forgatott.

- Casse, Evelyn látni akar, most azonnal... – Lépett be Delante, megzavarva a csendet.

- Hm? – nézett fel a fiú, üres tekintettel...

- E V E L Y N... V Á R... R Á D– betűzte lassan Dante, hogy eljusson Casse tudatáig...

- Ja megyek... – vigyorodott el Cassiel. Cori fel sem nézett a lapok mögül, csak intett egyet szerelmének...

- Te is készülj, kilencre az Angyalok termében kell lennünk! – morgott húgára a szőke fiú, de az őt is elintézte egy legyintéssel...

Ria egy apofillit tőrrel játszott. Eszébe jutott, hogy amikor először találkozott Delante-val, a fiú kezében is egy ilyen tőr volt, akkor ezüstnek hitte... persze most már tudta, hogy nem az volt.

Dante az ajtófélfát támasztotta és vigyorgott...

- Azt hittem észre sem veszel... – szólalt meg, amikor Ria ránézett...

- Az ezüst árt nekünk? – kérdezte...

- Nem... – Előhúzott egy láncot a pólója alól. – látod?

- Az ezüs golyó sem?

- Azért annak senki nem örül, ha meglövik, de manapság erre nem nagyon van példa... tudod a Nap kioltása után nem sok fegyver maradt a földön...

- Igen azt tudom.. a háború után, minden fegyvert elégettek az emberek... azt hitték az okozta a Nap halálát...

Dante elmosolyodott...

- Elég nagy butaság...

- Annak nem, aki nem ebben a világban nő fel... – gondolkozott el Ria... pár hete még ő sem hitte, hogy az emberek történetei a háborúról tévednek...

Dante mellé lépett és átölelte.

- Nem tudom mi lesz, ha átmentünk...

- Ugye most nem kezdünk búcsúzkodni... mint a katonák, akik háborúba mennek...

- Számba kell venni a lehetőségeket... – mosolyodott el keserűen... – ráadásul, ha veled történne valami... azt nem akarnám túlélni...

- Ilyet ne is mondj... ha bármi történne velem... még akkor is előtted áll az örök élet...

- Te tovább tudnál élni, ha nekem bajom esne?

- Neked nem eshet bajod... – rázta meg a lány a fejét, mintha kirázhatná belőle még a gondolat szikráját is... majd lehatott fejjel folytatta... - mert olyan világ nem létezik, ahol te nem vagy mellettem...

A lány szemébe rózsaszínes könnyek gyűltek... Dante Ria álla alá csúsztatta ujjait és felemelte fejét, hogy meg tudja csókolni a lányt.

- Ne sírj... emlékszel?... nem búcsúzunk!

Ridien rontott be kopogás nélkül, össze vissza hebegve, valami idegen nyelven.

- Mi? – kérdezett vissza Ria az érthetelen hablatyolásra.

- Josh... felébredt...

Dante felkapta a fejét, a lány lábai megremegtek...

- És... át kellett... – nem tudta befejezni, mert a kék macskafiú elkapta a kezét és maga után húzta...

- Nem tudok semmit, csak a királynő parancsát teljesítem. Delante mögötük kullogott.

A kórterem pontosan olyan volt, mint az emberi világ kórházaiban, leszámítva, hogy itt mindenféle gyógyfüveket lehetett látni. Josh az egyik fémrácsos ágyon feküdt. Láthatóan épp meredten figyelte, ahogy a macskaszerű Sophie valamiféle gyógykeveréket állít elő levelekből és magokból.

Ahogy beléptek, rögtön odakapta a fejét és elmosolyodott.

- Ria! Végre egy ember... – a lány elhúzta a száját, de nem szólt semmit, csak az ágyhoz lépett és átölelte a fiút.

- Hogy érzed magad?

- Hát... elrabolt egy elmebeteg és amikor magamhoztértem, megkínoztak... valami féle kapuról faggattak, azt akarták tudni, hogy akarok e örök életet... aztán nem emlékszem semmire, csak, hogy pár gothnak öltözött kapucnis nindzsa kimenekített, onnan ahol fogva tartottak... először azt hittem, hogy biztos valami tömeggyilkos elmebeteg volt, de aztán mikor felébredtem... Sophie volt az első, akit megláttam... és azt hiszem még mindig nem teljesen értem, hoyg hogy kerültem ide, ahogy azt sem, hogy te mit keresel itt... – nézett a lányra meredten...

- Azt hiszem, jobb, ha hátra dőlsz... – kezdett bele Ria... – vágjunk a közepébe... először is én azért vagyok itt, mert... – felnézett Dante-re, aki most mosolyogva figyelte, hogy reagál az „ember” a lány ondandójára... – vápír vagyok...

- Remek... – nézett a plafonra Josh...

- Ne, figyelj... ez komoly... az apám rabolt el téged és a bátyámmal kínoztak meg... mindketten... hisznek valami ostobaságban... hogy az emberek közé engedhetik az olyan szörnyeket, mint amilyen én is vagyok... – elmosolyodott halványan.

- Alex soha nem tenne ilyet...

- Alex... vámpírvadász és... ő nem a bátyám...

- Most már kezdem elveszíteni a fonalat... – könyökölt fel Josh

- Akkor inkább elmesélem onnan... amikor utoljára találkoztunk...

A fiú fájdalmas arckifejezése elárulta, hogy pontosan fel tudja idézi azt az estét, amikor a lány fájdalmat okozott neki... egy pillanatra sem vette le a szemét Riáról, amíg az mesélt, csak akkor nézett fel az arroganciától füstölgő jégszőke fiúra, mikor Ria elmesélte neki, hogy ők bizony együtt vannak...

- Akkor Adam végig...

- ... átvert mindenkit... – a lány érezte, hogy Josh közelségétől maró égés fut végig a nyelőcsövén... Ridian épp időben jelent meg...

- Ria, a Menedékházba vittem a... vacsorátokat... – dadogta... nem tudta, mit is mondhatna az emberfiú előtt... Josh meredten bámulta őt így is minden alkalommal... a Básztiták hozzá szoktak, hogy még a kárhozottak is megbámulják őket, de Josh volt az első ember aki betette a lábát a zárt világba. Ridian néha elmélázott mellette, amíg nem volt magánál, hogy ő vajon milyen lenne embernek, ha nem lenne kék és nem nőttek volna fülei meg karmai...

- Köszönöm... – hallotta meg a lány hangját...

Delante fészkelődni kezdett az ajtóban, Ria pedig elmosolyodott, miközben arra gondolt, hogy teljesen mindegy, hogy egy férfi ember, vámpír vagy akármi... ha a gyomráról van szó.

- Josh, most pihenj... nekik táplálkozniuk kell... – tette kezét a fiú homlokára Stephanie...

- Menj csak... – engdte el Josh Ria kezét és már szinte azonnal aludt is.

- Nem gondoltam, hogy ilyen jó fogadja... az emberek általában beleőrülnek, ha meglátnak minket... pláne egy Básztitát... – lépkedett Delante a lány mellett. Az egyik kezét a lány kezébe csúsztatta és megállítva őt, magához húzta... – jobban vagy?

- Persze, most, hogy Josh jó helyen van... már csak egy dolgot szeretnék... – Dante közelebb hajolt a lányhoz.

- Csak egyet? – kérdezte leplezetlen kacérkodással a hangjában...

- Jajj tudod, hogy nem úgy értettem... – a lány hirtelen zavarba jött.

- Rendben, akkor mia za az egy dolog...?

- Szeretném, ha Adam és Sebastian megfizetnének mindenért... – nézett vad tűzzel a szemében a fiúra...

- Meglesz... – komolyodott el az. – minden rendben lesz... megígérem neked... és utána rátérhetünk arra az egy dologra amit én szeretnék... – ölelte át a lányt...

- És mi lenne az...?

- Azt még nem mondhatom el... de megígérem, hogy te tudod meg elsőként... most viszont... menjünk enni...

Ria jóval nyolc körül már a templom előtt állt. Delante egy órával előtte eltűnt és csak annyit mondott, hogy sürgősen beszélnie kell Corival... de megígérte, hogy kilencre odaér.

Ridian lépett ki a kapun valamit a kezében tartott, amiről Ria nem tudta megállapítani, hogy mi volt.

- Szia! – köszönt rá a macskafiúra...

- Szia – ahogy felé fordult, látta, hogy a valami egy rongyba tekert, hatalmas, zölden világító apofillit kő.  – ezt el kell vinnem a fegyverkovácshoz... nincs kedved velem jönni, még van úgy is idő... tudod még csak... nyolc óra van...

- Persze, szívesen elkísérlek... – mosolygott. A gyorsaságuknak köszönhetően, pillanatok alatt odaértek, az egyik hegy lábánál álló aprócska kunyhóhoz. Ria-t mesebeli helyekre emlékeztette... Ahogy beléptek meglátott egy apró termetű férfit. Idősnek tűnt. Arca és vonásai kígyószerűek voltak, még szemei is sárgán villantak, ahogy meglátta vendégeit.

- Nahát Ridien, gyors voltál és még vendéget is hoztál... – mosolyodott el, látni lehetett apró tűhegyesnek tűnő fogait.

- Ria vagyok... – mutatkozott be

- Seraph... – ahogy elvette a követ, ami apró kezeiben hatalmasnak tűnt, Ria megátta a hátára feszülő ezüstös színű szárnyait. Nahát, egy Tündér... gondolta...

- Ó igen... jól látod... – vigyorodott el ismét Seraph, megvillantva fogsorát.

- Hallja a gondolataimat?

- Ó, hát persze... angyalvér folyik az ereidben... ha csak ugyan elenyésző mennyiségben is....

- Tehát a bosszú angyalai hallják a vámpírokat, a tündérek pedig az angyalokat...

- Ó tulajdonképpen így van, de azért nem minden tündér... csak mi a halál hírnökei...a Banshee-k...

- Halálhírnök? Nem tűnik hálás feladatnak...

- Valójában ez nem feladat... – horkantott fel a tündér... - ... csak egy klán elnevezése...

- Elnézést... – Ria beállt egy sarokba, mintha csak Seraph büntetésbe küldte volna...

Onnan figyelte, ahogy a pici kezek megtörik a követ, majd az egyik nagyobb darabból egy kardot formálnak... varázslattal dolgozott, így Ria akaratlanul is elgondolkozott rajta, miért hívják kovácsnak, mire a tündér morgolódva ránézett...

- Ariana... a kovács elnevezés, talán mégis csak egyszerűbb mintha mondjuk kardkészítő varázslónak hívnának... – Ridian felnevetett... a lány pedig most már rettentően kellemetlenül érezte magát...

- Ne aggódj, nemsokára végzünk... nahát, újabb vendég... – kapta fel a fejét még mielőtt kopogás hallatszott volna...