8.rész

8.

„Egyik árulás maga után vonja a többit.

Egyik hazugság a másikat. Minden titok újakat szül.”

Delante az ágyon feküdt a hátán, amig Ria az ablakban ült és csak szőtte a sorokat, az elmúlt napokról... úgy figyelte a lányt, mint vadász a zsákmányát, bármikor ugrásra készen, ha az megmozdul. De valójában Dante gyönyörködött prédájában. A beszűrődő fény rezessé varázsolta a lány világosbarna haját, bőre fehér volt mint a hó. Elmélázva bámult rá, csak akkor tért vissza amikor meghallotta a lány hangját...

- Megint úgy nézel... – mondta zavarában

- Mert gyönyörű vagy - állt fel az ágyról és már ott is volt a lány mellett, aki mosolyogva nézett fel rá. 

Mikor megcsókolta, újra hallotta a zenét, elgondolkozott rajta, hogy vajon természetes lesz e valaha, hogy megcsókolhatja a lányt, vagy meg fogják e unni egymást valaha, de az elmúlt egy héten, csak méginkább vonzotta őt.

Ria lassan nyitotta ki a szemét a csókjuk után, de máris újra mosolygott...

- Azt ígérted, hogy hagysz írni...

- El is mehetek... – fintorgott Delante

- Ne... azt ne... – Ria letette a füzetet és a tollat maga mellé és a fiú nyaka köré fonta karjait... – inkább menjünk valahova, itt vagyunk egy hete és állandóan a szobákban kuksolunk... – elgondolkozott... Adam azóta ki sem jött... amikor Ria megpróbált bekopogni hozzá, nem engedte... gorombán elküldte...

- Megint Adam-re gondolsz... – húzta el a száját a fiú... – hidd el, hogy azzal nem segítesz rajta, ha emészted magad...

- Tudom, de akkor is... megbántottam... velem nem beszél, de talán, ha más... – Dante felhúzta a szemöldökét...

- Azt akarod, hogy lelkizzek egy fiúval, aki nem tud túllépni rajtad? – hangja olyan cinikus volt, hogy Ria elnevette magát...

- Talán megnyílna neked... mégis csak Rise... – A fiú megrázta a fejét lemondóan...

- Rendben, megpróbálom... de nem ígérek semmit... – beletúrt majdnem fehér hajába... – de sokkal jössz ezért...

Ria mosolyogva bólintott... – rendben... megegyeztünk...

Delante lehajolt még egy csókért és eltűnt a szobából, az ajtó csapódása jelezte, hogy távozott rajta.

Ria belemerült a gondolataiba, majd papírra vetette az arra érdemes emlékeket...

Kopogott... a válaszra várva hanagul nekidőlt a falnak...

- Ki az?

- Egy dögös szőke a szomszédból... – vinnyogott lányos hangon Delante...

- Húzz el... – hallotta a választ...

- Ne már... engedj be... beszélnünk kell – mondta most már saját hangján...

- Mi a fenének? Az arcomba akarod dörgölni, hogy te nyertél? Gratulálok.... – Adam hangja rideg volt...

- Rendben, akkor elmegyek... – sziszegte dühösen Dante... nincs neki türelme ehhez... – Ria nem ezt érdemi... – vágta még oda...

Az ajtó kinyílt...

- Gyere... – hallotta bentről a fiú hangját... – minek vagy itt? Te is azt gondolod, hogy képtelen vagyok tovább lépni egyedül??? – a szemei szinte szikrákat szórtak...

- Hát nem úgy festesz... – vigyorodott el Dante... – már ne is haragudj...

Adam haja össze vissza állt, mintha most kelt volna fel. Nem volt rajta póló így látszottak felsőtestét ellepő tetoválásai. A nadrágja olyan hosszú volt, hogy eltakarta meztelen lábfejét. Az ágyon ült és dühösen meredt Delante-ra aki egy tőrrel játszott.

- Nem értesz... nem ért senki... Ria mellettem nőtt fel és én jó ideje szerettem... legalább is azt hittem, hogy úgy szeretem... aztán amikor összejötttünk, már nem volt ember, én pedig éreztem, hogy a köztünk lévő kötelék... megváltozott... inkább olyan mintha a húgom lenne... érted? De ettől még ROHADT dühös lettem, amikor megláttalak titeket... – hiába öntötte szavait Dante-re, arca semmilyen érzelmet nem mutatott

- Hogy ne értenélek... a nővéred... tudod... hasonló volt ami közöttünk zajlott... csak soha nem éreztem a testvéremnek...

- Nem is tudtam, hogy együtt voltatok...

- Sokmindent nem tudsz róla, engem pedig nem is ismertél... csak talán valami rémképeid voltak rólam...

- Hát az tuti, hogy nem veled álmodtam rózsaszínt... – prüszkölte már kevésbé idegesen Adam...

Dante, csak felnevetett...

- Mindegy, a lényeg, hogy Ria-t nagyon bántja, hogy ez... így történt... és szerintem megérdemelné, hogy szóba állj vele...

- Rendben... majd... meglátom... – mosolygott Adam... volt valami a mosolyában, amitől Dante egy pillanatra megborzongott, de nem mutatta hirtelen jött feszültségét...

- Na most hogy kicsevegtük magunkat... megyek is... – azzal eltűnt Adam szobájából...

Delante nyújtózott egyet, miközben Ria mellett sétált a városban.

- Szerintem akkor is jó ötlet volt, ha te unod... – morgolódott Ria...

- Szeretek sétálni, félreértettél, nem unom... csak idegesít, hogy itt vagyunk több hete és semmit nem tudunk senkiről... a bátyádról annyi hír jött, hogy megkezdték a kiképzését, ami ránk nézve nem túl jó hír... az ember barátotokról, pedig semmi és Sebastiannak sincs semmi nyoma...

- Tudom, én is olyan tehetetlennek érzem magam – értett egyet végül Ria... elgondolkozott Alex-en, vajon jól érzi ott magát az anyjukkal? Nem valószínű...

Hirtelen éles hang hasított a fülébe, Dante felkapta a fejét...

- Valami nagy baj lehet... – mondta elkapva Ria kezét, elkezdett rohanni a Menedék felé

A lány nézte, ahogy minden más lény hozzájuk hasonlóan hirtelen rohanásba kezd... Dante Evelyn temploma felé rohant. Az őrök nem álltak a helyükön, mitn amikor Ria-ék megérkeztek...

Átvágtattak az Angyalok termén, Evelyn a trónja felől lépett épp eléjük, amikor megálltak...

- Mi történt? – kérdezte Ria

- Valaki áttört a kapun... bárki is az, bentről engedték át a Zárt világba... – meredt maga elé elgondolkozva a nő... – reméljük, hogy nem Sebastian az... öltözzetek át és menjetek a kapuhoz, ahol átjöttetek ellenőrizzétek... Delante, vigyázz Ariana-ra kérlek! – mondta, majd eltűnt, pontosan úgy, ahogy előkerült, mikor Ria először látta...

Dante ránézett...

- Nem muszáj jönnöd... – motyogta...

- De, hát azt mondta...

- Nem baj... nem akarom, hogy bajod essen...

- Én viszont menni akarok, végre hasznossá tehetem magam... – nézett a zölden világító szemekbe határozottan és már el is indult a menedék felé...

Az emeletre érve bekopogtak a többiekhez, mindenki ajtót nyitott, kivéve Adam... nem válaszolt, de az ajtaja továbbra is zárva volt...

- Akkor duzzogj tovább... – kiabált be Dante... de nem kapott választ...

Ria olyan sebesen öltötte magára a vámpír katonák felszerelését, ahogy csak bírta. A helyükre pakolta fegyvereit és közben némán imádkozni próbált, hogy ne kelljen használia őket... a kardja zölden fénylett, mikor megérintette az egész szobában világosabb lett tőle... majd besötétedett, mikor a tokba csúsztatta...

A folyosón Dante már várt rá...

- Casse és Cori majd utánunk jönnek, Rise pedig már előre ment egy katonával... úgyhogy induljunk...

- És Adam?

- Még mindig a szobájában duzzog...

- Rendben... hagyjuk akkor... – vonta meg a vállát Ria... legalább nem lesz semmi baja... gondolta. Kezét a fiú kezébe csúsztatta és máris futásnak eredtek, vámpírokhoz máltón percek alatt tették meg az utat... a kapunál ott állt Rise és egy katona... a kapu nyitva állt a feliratok pedig összekuszálódtak rajta.

- Biztosan itt jött át...

- De ki engedte be? – kérdezte Rise a csukjás katonától.

- Nem tudjuk... – Ahogy észrevettek minket felénk fordultak...

- Körülbelül tizenöt perce jött át valaki ezen a kapun... valaki beengedte az illetőt bentről, különben nem látta volna meg a Zárt világot... azóta aki átjött és aki beengedte az is eltűnt... valószínűleg, együtt haladtak tovább, mégpedig a híd felé...

- Hova vezet a híd? – kérdezte Ria csendesen...

- A Peremvilágba... – kapta a választ Risetól, aki most mosolyogva nézett rá... fel sem tűnt neki eddig, hogy a lány, mióta Dante-val van mindta kedvesebb lenne vele...

- Akkor talán oda akart menni... – Vonta le a következtetést Delante...

- Akkor talán utána kéne mennünk... Sebastian az... ahogy jöttünk, hallottam a gondolatai egy részét... de aztán eltűnt...– érkezett meg Cassiel nyomában Cori-val.

- Nem tudom... – rázta meg a fejét Rise...

- Alex a Peremvilágban van... – hasított a felismerés Ria-ba, akár egy villám...

- A vadászok meg tudják védeni magukat két vámpírral szemben...

- És ha nem ketten vannak...? – nyögte Ria...

- Nem tudhatjuk... ahogy azt sem, hogy ki engedte át Sebastiant...

- Sajnos azt hiszem én tudom... – szólalt meg az eddig elmélázó Cassiel, mind rá meredtek– Adam- nek tegnap óta elég zavarosak voltak a gondolatai, de nem figyeltem rá, mert betudtam annak, hogy megbántódott, amiért Ria Dante-t választotta... – a lány érezte, hogy elvörösödne, ha tudna, ahogy minden szem rá szegeződött egy pillanatra... de Delante megszorította a kezét... mintha azt mondaná ’nyugi’... – De most már értem, direkt zavart össze... hogy ne halljam a gondolatait Sebastianról...

- De miért tette volna? – kérdezte Ria kétségbeesetten... védeni akarta Adam-et, de érezte, hogy valójában annyira eltávoldott tőle, hogy azt sem vette volna észre, ha a fiú tömeggyilkos lett titokban...

- Mert az anyja mindig is Sebastian felé húzott... – felelte Rise... – az apánk ráparancsolt a feleségére, hogy száljanak ki Sebastian felkeléséből... de az a nő... mindig hűséges maradt... titokban...

Nem vitatta senki az igazát...

- Akkor is meg kell próbálnunk utána menni, talán jobb belátásra bírhatjuk... – sziszegte a fogai között Ria... – Rise... Adam még is csak a testvéred...

A lány egy pillanatra elgondolkozott...

- Igaza van... – látta be végül... – menjünk utánuk...

- Szólnunk kéne a katonáknak... – mondta a mellette álló csukjás alak...

- Nem... túl kockázatos... – felelte a lány... – rögtön megölnék... ennyien megyünk...

Rohanni kezdtek a híd felé... Ria idegessége egyre nőtt, ahogy közeledtek. Delante a híd előtt megtorpant...

- Talán itt kéne maradnod... – nézett kérlelőn Riára, de a lány hajthatatlan volt...

- Ne kezdjük ezt megint... Adam... a barátom... végig velem volt, amig felnőttem... nem hiszem, hogy ennyire megváltozott volna...

- Talán soha nem az volt, akinek mutatta magát... – felelte Delante keserűen...

A lány megrázta a fejét, mintha csak azzal kirázhatná a fejéből, azt ami történik körülötte... majd a kezét a fiú kezébe csúsztatta és már haladtak is tovább... A híd most is pontosan olyan volt, mint legutóbb, nem lehetett látni, hogy hova vezet... de ahogy előre haladtak,  feltárult előttük az ismerős fal... pontosan olyan volt, mint az erdőben, zölden világított... ahogy odaértek, látta, hogy az előttük feltáruló kapu itt is nyitva áll...

Mikor áthaladtak rajta, mindenki kéznél tartotta a fegyverét... Dante is előkapta a kardját Ria pedig követte. Rise testéről, mint, ha kígyók lennének a kezébe csúsztak a láncok, Cassiel egy vörösen izzó tőrt tartott, a csukjás katona és Cori pedig a Ria-ékéhoz hasonló kardokkal haladtak előre... A kapu túloldalán minden más volt... sokkal jobban hasonlított minden a Ria által ismert világra... itt sem volt világos, a távolban fények villantak, mintha fényképeznének... a hídnak ezen a végén pedig ott állt egy sötét ruhás kapucnis alak... ahogy közelebb értek, Ria megismerte... Adam volt az.

7.rész

7.

“A szíve kalapált, fülében a dübörögve áramló vér hangja

olyan volt, mintha egy madár verdesett volna a szárnyaival...“

Az emeleten rengeteg szoba volt. Most mégis a folyosón álltak mindannyian, bár Cassiel és Cori már elindultak, de megtorpantak, mikor Ria kijelentette, hogy külön szobába szeretne elvonulni... döbbenten nézte mindenki a lányt... kivéve és Cassielt...aki most mindent tudó vigyorral nyugtázta a döntését, átkarolta Cori nyakát és elrángatta az egyik szoba felé. Rise is döbbent arckifejezéssel állt...

Aztán mind elvonultak... ki ki a saját szobájába, Adam szobája azért így is Ria-é mellett volt...

Pár órával később a lány az ablakban ücsörögött, mikor kopogott...

- Gyere... - szólt de a fiú már bent is állt.

- Nincs kedved beszélgetni? - kérdezte letörten...

- De...

- Tudod... - kezdte volna, de Ria félbeszakította. Mellé lépett és megfogta a kezét. Lábujjhegyre állt és egy puszit nyomtott az arcára...

- Hallod a zenét, ha megcsókolsz? - először értetlenül nézett aztán bánatosan elfordította a fejét... majd megrázta...

- Nem... ez a dolog tudod, nem biztos, hogy létezik, de ettől függetlenül… azt hiszem... jobb lenne, ha visszatérnénk... ahhoz ami az előtt volt... jobb lenne, ha… szakítanánk, mert mind ketten tudjuk, hogy ez így nem működik… - mondta ki a szavakat, amik Ria-t is folytogatták...

- Sajnálom... – suttogta a lány...

- Én nem... - ölelte át Adam... - legalább könnyebb lesz megvédeni magunkat... nem azon járt majd az agyunk, hogy mi lehet a másikkal...

- Dehogynem... így is mindig azon fog járni az agyam... – mosolygott keserűen Ria...

- Ria... – mosolygott végül... - az én agyam is azon fog járni, de olyan mintha a húgom lennél, és tudom, hogy amit éreztem… érzek irántad, az egész más mint amit hittem, hogy érzek és tudom, hogy te is így gondolod...

Bár kicsit fájt neki, amiket mondott… Ria bólintott, végül is igaza volt.

Hosszan megölelték egymást, majd a fiú kiment a szobából és a lány azt tettem amire napok óta vágyott... úgy bőgött mint egy kisgyerek... pedig tudta, hogy ez fog történni... a kötelék közöttük sokkal inkább testvéri, mint... szerelmi.

Minden megváltozott... arra a napra gondolt, amikor együtt akart vele aludni Adam és ő kiszökött mellőle, mert meg akarta csókolni... akkor még ember volt... nem tudta mi köti hozzá... de most már kiderült... elterült az ágyon és csak mozdulatlanul bámulta a plafont... Nem tudta, hogyan kéne pihennie, minden idegszálával Alex és Josh megmentése volt a célja, de Al jó helyen van... nyugtatta magát, Josh-t pedig keresik... többet tudna tenni? Nem hiszem.. -gondolta. Lecsukta a szemét, de azonnal ki is pattant, mert olyan volt mintha álomba csöppent volna és Dante arca lebegett előtte, ahogy rá mosolyog... Végül úgy döntött, hogy job lessz csak a plafont bámulni…

Nyelt egyet... de túl fájdalmas volt... végül az ablakban ücsörögve nézte az alatta elterülő várost. Az emberek… vagyis vámpírok és más lények, pont olyanok voltak, mint bármelyik látható város emberei. Nézték a kirakatokat és sétáltak…

Már majdnem egy nap eltelt, mikor újra kopogtak az ajtaján...

- Sophie vagyok!

- Gyere be!

Kelletlenül becsörtetett és Ria kezébe nyomott egy üveg vért... meg egy csomagot

- Ezeket a királynő küldi... mindenki kapott azt gondolta, hogy elég rég ihattatok... - azzal kilibbent.

Ria máris érezte a maró éhséget, ahogy az üvegre nézett. Miközben ivott, kibontotta a csomagot, amiből rohák estek az ágyra… Miután végzett az üveg vérrel, sokkal jobban érezte magát... Levette a vámpír öltözéket lefürdött, megmosta a haját és átöltözött. A menedék házban is mindenhova a láthatatlanság jeleit rajzolták, itt sem volt másképp... a tükör körül, a zuhanyzóban a falon, mindent beborítottak a cirádák.

Az ágyon heverő ruhák közül felkapott egy farmer és egy fekete, kapucnis pulóvert, majd meglátta, hogy megcsillan valami. A sok ruha között egy tollat és egy füzetet talált. Ahogy kinyitotta, az első oldalon talált egy üzenetet Evelyntől. Elgondolkozott, hogy vajon Nagyinak tudná- e hívni a nőt valaha…

Kedves Ariana!

A szolgáim kiderítették, hogy szeretsz írni, az elmúlt idők eseményei, talán elég izgalmat szolgáltattak, hogy leírhasd amit szeretnél… Szóval használd egészséggel…
sok szeretettel: Evelyn

Ria pár napon át csak írt, először Sebastianról, pontosan leírta, hogy milyennek látta őt, aztán az anyjáról, Adam-ről… Delante-ról, Cornelia-ról és Cassiel-ről és Rise-ról… szándékosan kihagyta a bátyját. Túlságosan hiányzott neki Alex, de végül úgy döntött, hogy kihasználja az alkalmat. Elkezdte leírni levélben Alex-nek, hogy mi történt vele, miután ő és az anyjuk elmentek… miután Adam-el maradt… hogy milyen egyszerűen megtalálták a kaput, pedig végig felt, hogy nem sikerül majd…

Úgy döntött, hogy minden nap leírja, ha történik vele valami, és amikor majd újra találkozhat a testvérével, akkor talán odaadja neki…

Megpróbálta lerajzolni Sophiet, aki minden nap eljött hozzá egy üveg vérrel, de rájött, hogy a Básztita lány túlságosan csillog ahhoz, hogy a tolla elég legyen hozzá, hogy megörökítse, ezért kitépte a lapot és összegyűrte... Cassiel is meglátogatta párszor, olyankor Corival és Delante-val edzeni mentek... Ria párszor elkísérte őket, de nem sok értelmét látta... ügyetlenül bánt a fegyverekkel, kivéve az íjjat és a nyilat... amikor célba kellett lőni, még Cassiel is megdícsérte tudását, persze Dante csak morgott...

Alex!

Nehezen telnek a napok, most, hogy nem tudok aludni, soha nem vagyok fáradt, nem de még is hiányoznak az álmaim, persze nem a rosszak... Adam még mindig nem áll velem szóba... bár ő szakított velem és persze megbeszéltük, hogy mindketten ezt akarjuk, most mégis olyan mintha kerülne engem... itt mindenki naphosszat a szobájában ül... olyan tehetetlennek érzem magam... Josh az én hibámból szenved valahol és nem tehetek semmit... Attól tartok, hogy a királynő katonái elkésnek és már csak a halálhírét hozzák...

Ráadásul te is nagyon hiányzol... Félek, hogy megint olyan sokáig nem láthatlak majd... remélem nem faragtak még belőled egy vámpírgyűlölő vadászt... és még mindig a húgodnak fogsz majd látni engem, nem pedig egy szörnyetegnek...

... hamarosan újra írok majd... olyan jó lenne, ha válaszolhatnál...

Remélem hamarosan láthatjuk egymást!

Húgod: Ria

- Szeretnél edzeni? – felkapta a fejét. Delante állt az ajtóban karba tett kézzel, farmerban és fekete hosszú ujjú pólóban.

Ria zavarában csak bólintott egyet

- Várlak a folyosón... - nem tűnt épp kedvesnek, sokkal inkább emlékeztetett arra az önmagára, aki arrogánsan támasztotta a motorját Adam háza előtt...

- Rendben... – mondta a lány, mire Delante sarkon fordult és kiment.

A még mindig nyirkos hajaját összefogta és kilépett a sötét folyosóra. Ahogy ott állt a fénytelen folyosón, Dante haja szinte világított, ahogy zöld szemei is, mikor meglátta Ria-t. Felkapta a földről a fegyvereket, amit előkészített...

- Mehetünk? - kérdezte ugyanazzal a közönnyel a hangjában.

- Persze... – Ria lehajtott fejjel sétált utána, egészen a tóig, amibe a folyó ömlött. Ahogy kiértek a lány felvette a kapucniát, de az eső hamar átáztatta a vékony anyagot. Nem mintha Ria fázott volna… nem fázott. Soha többet…

Nem volt ott más rajtunk kívül.

- Jó hogy esik... jobban csúszik és az egyensúlyod fejlődik... – Fordult vele szembe Dante

A lány kezébe nyomott egy kardot... hátulról átölelte és a kezeit a lány kezén tartotta, ahogy a vágás és szúrások irányát mutatta...

- Most pedig... – lépett egyet hátra, elengedve Ria-t - gondolj valami nagyon nagyon jó dologra... – a lány elkezdtem kutatni az emlékei között... - erős gondolatnak kell lennie, de nem feltétlenül igaznak...

Ahogy ezt kimondta Ria gondolatai szárnyra keltek... Elképzelte, hogy a fák árnyékában fekszik a fiú pedig fölé hajol és megcsókolja...

Ahogy a gondolat végére ért a kard zöld lángokkal csapott a levegőbe, a kard erejétől egyenesen nekivágódott a fiúnak, a kard kiesett a kezéből, de még a földön elterülve is villogott, Ria pedig egyenesen ráesett Dantera aki a meglepetéstől tovább zuhant, a lányt maga fölött tartva... elmosolyogta magát... Ria pedig döbbenten vette észre mennyire közel is került az arcuk egymáshoz, de addigra már... késő volt...

Ahogy az ajkaik összeértek meghallotta... minden hangnál hangosabban és tisztábban a zenét... aminek első már hangjai kifacsarták a szívét... - egyszerre fel fog csendülni a legszebb, legszomorúbb és legromantikusabb zene a füledben, amikor megcsókol... és onnantól nem létezik majd más... mintha a másik kitépné a szívedet és örökké fogva tartaná, mégis te vagy a legboldogabb, mert ő ezt tette veled... de közben te is vele... - jutottak eszébe Cassiel szavai... Delante még mindig szorosan tartotta… és tényleg úgy nézett a lányra... mintha nem létezne más a földön csakis ő...

- Azt hittem nem létezik... - szólalt meg végül... - ... azt hittem Cassiel és Core csak... szívattak... de hallottam...

Ria elmosolyodott... hát Dante is hallotta a zenét...

Még mindig egymáson feküdtek, és csak meredten nézték egymást...

- Edzenünk kéne... - suttogta végül a lány...

- Azt hiszem... nem sokat kell tanulnod... - mosolygott... Ria arra gondolt, milyen szavakkal tudná leírni a fiú mosolyát… - a kardot még soha nem láttam ilyen erőteljes varázslat alatt... mi volt az emléked?

Ria zavartan felült…

- Elképzeltem, hogy megcsókolsz... - suttogta... ez láthatóan rettentő elégedettséggel töltötte el Dante-t... – mitől világított a kard?

- Apofillitből készült a pengéje tudod ez egy fajta kő, ami kapcsolatot teremt a fizikai és a spirituális világ között, ilyenekből áll a fal, ami eltakarja az emberek szeme elől a Zártvilágot és a Peremvilágot persze ott még segítenek a jelek is... csak azok tudják használni az apofillitet, akik természetfelettiek, vagy átkozottak...- feltápászkodott, és felhúzta Riát, egy pillanatra sem engedte el. A kezeit a lány derekán pihentette és most már álló helyzetben újra maga felé húzta, mikor lehajolt megcsókolni a lányt... annak minden idegszála megfeszült... csak a fiú létezett, minden más eltűnt...

- Ez gyorsan ment... - állapította meg Adam hangja mögöttük, a lány megpördült a tengelye körül szembe kerülve a dühös fiúval... idegességét még csak meg sem próbálta leplezni... – Azt hittem ennél többre tartasz... - majd feldúltan visszarohant az épület felé...

Dante dühösen utánanézett...

- Menj utána... vigasztald meg... ha már nem tud nélküled létezni... – Rá se nézett a lányra…

- Nem tudod min megy keresztül... - nyögte végül csendesen Ria... de ezt kimondnai is olyan volt mintha ketté szakítanák... a szíve tiszta erőből Delante karjaiba húzta, de egy kis zúgban... Adam mindig is melletted volt... suttogta egy hang...

- Fogalmad sincs semmiről... - vágta a fiú a fejéhez… zöld szemei dühösen villantak... küszködött magával...

- Ha elmondanád, tudnám… - Nem érkezett válasz… - Sajnálom, de ennyi Adam-nek is jár... - hajtotta le a fejét Ria és otthagyta Dante-t a parton... még hallotta, ahogy a fiú idegességében arrébb hajítja a kardot.

Adam-et a szobájában találta, de csak dühösen meredt rá, mikor belépett...

- Sajnálom... de neked is tudnod kell... a zenéről...

- Már megint a hülyeség... Cassiel mondta? Soha nem hallottam zenét... te igen?

- Igen... Delante az előbb... - nyelt egyet... - mikor megcsókolt...hallottam… és minden megváltozott...

- Mégis itt vagy... - húzta fel a szemöldökét... - nagyfiú vagyok, nem kell vigasztalás... - azzal kitolta a lányt a szobából és becsapta az ajtót...

Ria úgy érezte, mintha elveszítette volna az egyetlen embert, aki a régi világhoz kötötte…

A folyosón ült a kövön és csak sírt... Egy kéz ragadta meg és Delante már magához is húzta vígasztalóan...

- Sajnálom... – suttogta a lány hajába temetve arcát... - tudom mit érez... én is voltam az ő oldalán...

Hirtelen minden világos lett... Rise - ról beszél... - Rise és én együtt voltunk egy darabig, de aztán több dolog is történt... az egyik és a leglényegesebb az, hogy soha nem szerettük egymást igazán, a másik pedig, hogy Rise megcsalt... ami ennek ellenére bántó volt... így külön váltak útjaink... - mondta a motoron Dante... Ria hirtelen mindent megbánt amit korábban mondott és még jobban sírni kezdett... - sajnálom – csak nehezen sikerült kipréselnie magából ezt az egy szót... Delante nem szólt, csak szorított az ölelésén. Lehajolt és újra felcsendült a zene, ahogy az ajkát a lány szájára tapasztotta.

Cori és Cassiel az ajtóból nézték mosolyogva a jelenetet, majd lepacsiztak, mint akik ezt tervezték hosszú idő óta...

6.rész

6.

„A világot úgy szeretem venni, ahogy van.

Az angyalokat nem tudom elképzelni ördögök nélkül, világosságot a sötétség nélkül, föld felettit a föld alatti nélkül. Csak az egészet.”

A fény egyre erősebben világított és ahogy közeledtek, Ria látta, hogy ez már nem csak egy pont, hanem mint egy kerítés fut végig az erdő közepén. Még mindig csak ő látta.

Mikor elérte a szélét, a többiekkel a nyomában, a zöld fénye beragyogott mindent, látta tükröződni Dante szemeiben, ahogy felnézett rá.

- Látod a kaput? - kérdezte lágyan...

- Igen, de nem tudom, mit kéne tennem... - suttogta, bár tudta, hogy mindenki hallja.

- Nincs rajta semmi?

- De. Olyan véres jelekkel van tele, mint a ház volt, ahonnan a fegyvereket hoztuk... - Ahogy visszanézett a kapura, a jelek megmozdultak... szavakká formálódtak a szeme láttára, legszívesebben felkiáltott volna meglepetésében...

Ariana Shalgiel, miért jöttél a kapuhoz? – látta Ria a szavakat maga előtt.

Meg kell mentenem Josh-t... - gondolta

Őszinték a szándékaid tiszta vérű... bebocsájtást nyertetek!

Ennyi? Komolyan ennyi? – gondolta. Szinte mosolyogni támadt kedve. A kapu feltárult előttük... ahogy beléptek, alig hitte el amit lát.

Világosság borított mindent, mintha itt még mindig sütne a nap, bár Ria látta, hogy minden felé zöldes fény fut végig a fákon, a fűszálak között, sőt, még az égen is. A fák ezen az oldalon szebbek voltak, mint az igazi erdőben. Az ágaikon különféle színű csíkokban rendeződtek a pillangók, mint egy mesében. A fű zöldebb volt, mint bárhol.

Ahogy befelé haladtak, észre vette, hogy a virágok, követik fejükkel, mintha csak utánunk néznének... Egy házat pillantott meg, aztán többet... egyre többet, végül a házak között kimagasló épületet, ami templomra emlékeztetett, az épületeken is végigfutott a zöldes fény… minfent beragyogott... Mögötte hosszan húzódott egy folyó, híddal, ami mintha a semmibe vezetett volna... a folyó egy sziklás részen megtört és zuhatagként folytatta útját egy patakba... A távolban havas tetjű hegyek emelkedtek, néhol a hegyek lábánál, fények jelezték az apróbb falvak jelenlétét. Minden olyan gyönyörű volt.

Megtorpanhattott, mert Delante egyenesen neki száguldott, ekkor jött rá, hogy mindenki döbbenten néz körbe... hiszen ők nem látták a kaput sem a kérdést amit az feltett neki... csak azt vették észre, hogy Ria némán elindul... és ők követték... aztán eléjük tárult a Zárt világ képe... Tudta, hogy ott vannak, a Peremvilágot megkerülő kapun jöttek át. Fogalma sem volt, honnan tudta, de biztos volta benne.

- A vadászok soha nem öregszenek? - jutott eszébe hirtelen... a kérdést Dante-nak szánta, akit még soha nem láttott ez előtt bocsánatot kérni, de most többször is megtette, amiért az előbb neki ütközött.

- Nem... valójában nagyon is hasonlóak hozzánk, csak nem táplálkoznak vérrel... minden fajnak megvannak a maga vadászai, tündérek, farkasok... démonok... talán egy nap eljön a tökéletes vadász, aki megteremti az egyensúlyt... túlságosan elszaporodtunk - olyan közel hajolt Ria-hoz, hogy a nyakán érezte a leheletét... a lány beleborzongott, mire Dante széles vigyorra húzta a száját. Hallotta Adam kelletlen morgását, mire a szőke fiú elhúzódott mellőle, utat engedve Adamnek.

- Oda kell mennünk... – hebegte Ria az épületre mutatva... valóban az épület mintha húzta volna magához.

- Rendben... - Adam a kezét a lány kezébe csúsztatta. Ria érezte rajta a feszültséget, amit Delante jelenléte és Rise harapós hangulata okozott és egyáltalán nem hibáztatta érte a bronz hajú fiút. Elkezdte ostorozni magát, miközben előre haladtak…

A vámpírok vajon mind olyanok mint ő? Ahogy vért ivott, érezte, hogy különös kötelék van közte Adam között, de most Dante felé is húzta valami, valami teljesen más… talán megkérdezhetne valakit, de kit? Adam biztos irtó dühös lenne, Delantenak nem kell a bíztatás, Cori Dante húga, Rise pedig egyenesen gyűlöli őt, bár nem adott rá okot… nincs mit tenni, vissza kell fognia magát, mielőtt csapongó vámpír ribanc lessz belőle... méghozzá könyörtelen a jelek szerint, aki képes mindenkin át taposni, aki csak szembe jön...

Cassiel ért mellé és a keze megállapodott a lány vállán, amikor az rá néztett elmosolyodott... remek.. még egy férfi akire rávethetem magam - gondoltam, de furcsa mód nem érezte azt amit Adam- nél vagy Delante - nál...

- Gyere... - tolta maga előtt a lányt Casse. - beszélnünk kell, mert összezavarodtál...

Döbbenten nézett rá, mikor megállt vele szemben a folyó partján. A többiek nem álltak meg, haladtak tovább. Cori terelgette őket.

- Honnan tudod? – suttogta Ria...

- Angyal vagyok, ha csak ugyan félig is, de ettől még hallom a vámpírok gondolatait... - vigyorodott el... a kék hajú fiú - és kifejezetten bánt, hogy nem találsz vonzónak...

- Hah... én... – Figyelte, ahogy a többiek eltávolodnak, és Rise belekarol Delante-ba, mintha gyomorszájon rúgta volna valami láthatatlan erő... de mikor látta, hogy Cassiel elneveti magát kicsit megnyugodott…

- Addig nem tudsz megállni, amíg nem találod meg az igazit, ahogy az emberek nevezik... amíg ezt érzed... addig minden elátkozott vonzani fog téged, van aki jobban, van aki kevésbé...de ha megtalálod, az csodálatos érzés... egyszerre fel fog csendülni a legszebb, legszomorúbb és legromantikusabb zene a füledben, amikor megcsókol... és onnantól nem létezik majd más... - mosolyodott el...

- Veletek is így volt? - nézett rá kerek szemekkel... milyen romantikus... - gondolta... mire Cassiel vigyorgása még szélesebb lett...

- Igen... Előtte mindketten évekig... hmm... csapongtunk, jól emlékszem, hogy ezt gondoltad?

- Igen.. azt...

- Ettől még nem leszel könyörtelen ribanc vámpír... - nevetett fel... - hidd el, ezt itt mindenki megérti, mióta nem vagy ember... nem vettél észre Adam-en furcsa dolgokat... mintha nem vonzana annyira és... te sem őt...

- Kicsit... de... - vallotta be inkább magának...

- Egyre többet foglalkozol Delante-val... talán... megér egy próbát...

- Nem fogok orosz rulettezni minden szembejövővel... - kapta el a tekintetét...

- Nem is kell... úgy sem fogod tudni megállni... - mosolygott halványabban... - csapongni fogsz... nálunk ez normális...

- És nem fáj?

- De... mintha savval mardosnák a nem dobogó szívedet, ahányszor rájössz, ez még mindig nem az... de ha meghallod a zenét... az az érzés... mintha a másik kitépné a szívedet és örökké fogva tartaná, mégis te vagy a legboldogabb, mert ő ezt tette veled... de közben te is ezt tetted vele...

Ria nyelt egyet, mert égni kezdett a torka... a sírás nem jó... - ismételgette magában mostanában elég gyakran...

- Dehogynem... sírni mindenkinek kell... ráadásul itt... nem kell titkolnod ki vagy... a zárt világ a mi igazi hazánk...

Már érezte is hogy végig folyik egy csepp az arcán... és egy újabb... Cassiel egy zsepit nyújtott, ami annyira tájidegen volt, hogy majdnem elmosolyodott rajta...

- Köszönöm...

- De most már menjünk, mert Cori leharapja a szárnyamat...

Ria megtörölte az arcát, vörösre színezve ezzel a zsebkendőt, majd bólintott és a többiek után rohantak...

Az épület előtt érték be őket, ahol mint minden városban itt is nagy volt a tömeg. Boltok sorakoztak a házak között, mindenhol mást árultak... persze nem hétköznapi dolgokat... inkább fegyvereket, vért, békákat és hasonló dolgokat... Az épület bejáratánál két fegyveres őr állt az övékhez hasonló ruhában. Mindkettőnek kapucni volt a fején, annyira lehúzva, hogy ne látszódjon az arcuk. Ria egy pillanatig viccelődve elgondolkozott, hogy biztosan azért, hogy tudjanak szolgálatban aludni, aztán rádöbbent... a vámpírok... vagyis ő sem... nem alszanak... és így már nem is volt vicces.

Megállították őket.

- Ariana Shalgiel minek köszönhetjük a látogatásodat? - kérdezte az egyik, valami földöntúli hangon.

- Azért jöttem, hogy megmentsek egy embert... - Ria hallotta ahogy a szavak elhagyják a száját, de mintha valaki más beszélt volna... arrogancia és felsőbbrendűség csillogott a hangjában...

- Véletlenül sem az apád küldött?

- Sebastian Shalgiel nem az apám...

A kérdező mintha felháborodott volna egy pillanatra, de aztán elállt az útból és beléphettek a hatalmas kapun. Körbe szobrok tartották a tetőt. Talán valamiféle hősök, gondolta, de amikor közelebb lépett, meglátta az arany táblákon a neveket... Shalgiel, Cassiel, Gabriel... mind angyalok...

- Ez az Angyalok Terme... - lépett mellé Delante. Nem mert az arcára nézni, mert félt, hogy elfogná valamiféle vágy…  maga sem tudta, mit jelenthet ez a vámpír csapongás, de köszönte ő ugyan nem kér belőle...

- Cassiel... ő...

- Igen ő volt a mi Casse-nk nemző atyja... - megforgatta a szemeit a szavak hallatán...

A következő teremben néma csend volt, néhány gyertya égett halványan, Adam mellé keveredett és megfogta a kezét...

- A Lelkek Terme... - suttogta, folytatva Dante idegenvezetését... a terem végén egy hatalmas trón helyezkedett el. Mindent ezüst és olyan sötét véres jelek fedtek, amit a házban és a kapun láttott...

A láthatatlanság jelei - gondolta...

A trónra vörös bársony anyagot terítettek, ettől úgy sötétlett a teremben, mintha csak baljós árny lenne. Ahogy közelebb léptek megremegett a trón előtti levegő és hirtelen ott állt egy nő. Fehér hajában ezüstösen csillantak vissza a fények. Hosszú köpenyén végig ezüst kígyókként kúsztak a láthatatlan jelek... szigorú fekete szemeit az érkezőkön felejtette, de szótlanul állt, egészen addig, amíg a tekintete nem találkozott Ria-éval.

- Ariana... lépj elém! - parancsolta, ő pedig végtelen késztetést érezett, hogy engedelmeskedjen... és elé lépett, a keze kicsusszant Adam szorításából. Önkéntelenül térdelt le, fejet hajtva a nő előtt aki széles mosolyra húzta a száját... - máris több tiszteletet mutatsz mint apád valaha...

- Ki maga? - kérdezte Ria a lehető legkedvesebben

- A vámpírok királynője, jó pár éve... A nevem Evelyn Shalgiel... – Ria felkapta a fejét...

- Azt hiszem, bárhogy csavarhatnám a dolgokat… akkor is ki kell mondanom, hogy... az unokám vagy - tátva maradt a szája... - éppen ezért, akár fel is állhatnál... végtére is hercegnő vagy... hiszen királyi vér folyik az ereidben.

Ria engedelmesen feltápászkodott, de érezte, hogy a feje zsong... az elmúlt napok, a kevés vér és a sok információ... nehezére esett befogadni...

- Elszállásollak benneteket, mert most sok a dolgom... ne aggódj, már elindultak a csapataink megkeresni Sebastiant és az ember barátotokat... most nem tehettek mást, mint hogy pihentek egy jót... rátok fér... - intett egy a sarokban álló nőnek, akit Ria addig észre sem vett. A lány bőre fehéren csillogott, mintha magára borított volna egy adag falfestéket és utána meghempergett volna csillámporban, fekere ruhája alól kilógott a macskaszerű farka és a lábai helyén mancsok voltak és még a kék haján keresztül is látni lehetett a hegyes füleit, sárga macskaszemei pedig egyenesen Ria felé villantak...

- Sophie tedd meg, hogy... - de be sem kellett fejeznie a lány máris karon ragadta és maga után húzta Ria-t, a többiek persze azonnal követték őket... Sophie egészen egy a templom szerű épület melletti helyre vezette őket.

- Ez itt a Menedék... azoknak akiknek nincs saját lakásuk a Zárt világban... a harmadik emeleten vannak a szobáitok, kicsit olyan mint egy kollégium... remélem azért nem lesz kellemetlen.

- Nem, köszönjük, tökéletesen megfelel… - felelte Cori... Megszakítva egy pillanatra az előbbi Rise-al  abszolút ode nem illő csevejüket az idei Párizsi divatról... Cassiel egyetértően bólogatott valami kabáttal kapcsolatban... Ria pedig akaratlanul is elmosolyodott... Adam a falakat bámulta Delante pedig őt... méghozzá meredten... ahogy a tekintetük találkozott Ria máris érezte, hogy zavarba jött…

- Mehetünk? - kérdezte Adam kirántva hangjával a lány tekintetetét Delante fogságából...

- Persze... - hajtotta le a fejét...