5.rész

5.

„Az angyali városból már elköltöztek rég az angyalok,
A többiek meg a zajban nem hallják az égi dallamot.”

Ria némán bámulta a szőke lányt... láthatóan egy cseppet sem zavartatta magát, lehuppant a kanapéra, mint aki otthon van, testvére pedig szoborként állt egy helyben.

- Cori, talán elmondhatnád, hogy... hogy kerültetek ide... - Szólalt meg végül Adam, miután a lány felhívta rá a figyelmét, hogy utálja ha a teljes nevén szólítják... Delante nekidőlt a falnak hanyagul, ettől csak még arrogánsabbnak tűnt... Ria épp szóra nyitotta a száját, de szerencsére Cori meg előzte.

- A tanács természetesen évek óta figyeli a külső világ vámpírjait és vadászait... amikor Anne Lunareth felkereste a gyerekeit... tudták, hogy valami történni fog... azt hitték eddig, hogy a fiát rejtegeti, aki már vampire lett, sejtésük sem volt róla, hogy a lány egyáltalán… létezik és, hogy ő fog átváltozni... de aztán a vér szaga gyorsabban terjedt mint a hírek. Delante a külső tanács tagja, ezért rögtön tudtuk, hogy mi történt... ezért is jöttünk. A láthatatlanná válás a mi képességünk, családi örökség… de nem sejtettem, hogy ma hasznát vesszük... ahogy azt sem, hogy Sebastian itt lesz... hamarabb jött el hozzád, mint az bárki várta volna... azt hittük, talán meg is halt...

- Hát láthatóan eléggé életben van... - szólalt meg Dante... úgy méregette Adam-et mint aki menten elfintorodik... Ria elgondolkozott, hogy vajon csak ő látja ezt, vagy a fiúnak komoly problémái vannak...

- Cassiel és Rise is nemsokára ideérnek, ők mindketten... a tanács tagjai... Delante tekintete most a Ria-ra vándorolt és halványan elmosolyodott, ajkai lágyan húzódtak mosolyra, még így is olyan volt mint egy szobor. Továbbra is a pengeéles tőrrel játszadozott, amitől a lánynak még inkább az az érzése támadt, hogy ellenszenvesnek kéne találnia, de mégis volt benne valami kisfiús báj, ami vonzóvá tette az amúgy is jóképű fiút. A fiú újra végigmérte Adam-et de most már nem csak Ria vette észre…

- Baj van? - Adam kicsit támadó hangneme elárulta, hogy bosszantja őt...

- Semmi baj... - mosolyodott el a szoborfiú... - ...csak nem találkoztam még félvérrel... - ahogy ezt kimondta Ria újra hallotta Sebastian szavait... a családod elárult engem, te mocskos félvér... 

- Dante! - szólt rá testvérére Cori, amitől nagyot nőtt Ria szemében... Adam viszont vicsorogva állt...

- Beengedtelek a lakásomba, te pedig sértegetsz?

- Azt hiszem, van ennél jobb dolgunk is... - Ria magát is meglepte hangja élességével - meg kell menteni Josh életét...

- Meg kell várnunk amíg a többiek jelentkeznek... addig pihenhetnél... neked kell megtalálnod a kaput... emlékszel? Mi nem látjuk, csak egy tiszta vérű akinek tiszták a szándékai... - emlékeztette Dante... vele kedvesen beszélt, bár Ria legszívesebben kikaparta volna az arrogáns tekintetet a szeméből...

De csak bólintott... bár felkavarodott a gyomra a korábbi eseményektől, most mégis azt az érzést kezdte érezni... a mindent elsöprő éhség és szomjúság érzését és fojtogatta...

- A fenébe... - morgott Adam, mikor megszólalt a csengő... - elfelejtettem a többieket...

Mikor ajtót nyitott, Jamie és Chris, a zenekar további tagjai, álltak ott nevetgélve.

- Mi történt? – hallotta Ria Jamie hangját, amikor meglátta a döbbent Adam arcát...

- Elfelejtettem, hogy megbeszéltünk valamit...

- Dolgod van?

- Hát... őhh... - benézett, és elkerekedett a szeme... Dante és Cori sehol nem voltak... eltűntek a szem elől  - gyertek be... - mondta félhangosan, mire Ria maga mellől a semmiből mormogást hallott, majd lábak dübörögtek sebesen az emelet felé.

Amikor a fiúk meglátták a lányt, elkerekedett szemmel néztek egy pillanatig...

- Azt hiszem mégis jobb lenne ha elmennénk... - fújtatott Chris... - de azt hiszem sejtem, hogy miért nem veszi fel Josh... és miért tűnt el Alex is… - bosszúsan nézett Ria-ra, amitől a lánynak kedve lett volna képen törölni és hangosan a képébe üvölteni Fogalmad sincs mi történik! De csak némán ült tovább és próbálta lenyelni a könnyeket, amik elő készültek törni a szeméből, közben arra gondolt, hogy az nem lenne mindennapi látvány a srácoknak...

A két fiú állt egy darabig, aztán dühösen Adam arcába vágták, hogy erre még tőle sem számítottak, és sarkon fordulva elvonultak... Percek teltek el, Adam még mindig döbbenten állt Ria pedig némán átkozta magát, amiért nem védhette meg őt...

Cori és Delante lassan sétáltak le a lépcsőn, most már teljes pompájukban, olyanok voltak, mint akik önfeledten beszélgetnek, pedig Ria Dante-t egyáltalán nem tudta önfeledtnek elképzelni... Mintha megérezte volna a lány gondolatát, visszatért arcába a szoborszerűség...

- Félv... Adam... valami bajod van? - nézett a meredten álló fiúra

- Nem... már mindegy... - sziszegte az a levegőbe. Ria nem tudta, mi bántja Adam-et jobban, az, hogy Chris és Jamie szemrehányást tettek neki, vagy az, hogy megcsókolták egymást és tulajdon képen a fiúknak igazuk volt abban, hogy miattuk tűnt el Josh vagy az hogy nem mondhatta el, mind veszélyben vannak... mégpedig Ria hibájából... érezte hogy megremeg...

Az idegesség és a felismerés tornádóként söpört végig rajta... minden az én hibám - gondolta... Cori megérezhette a hirtelen feszültségét, mert biztatóan a lány vállára tette a kezét.

- Minden rendben lesz... megtalálod a kaput...

Kicsit sem nagy a nyomás... vágta volna legszívesebben a fejéhez... - Köszi - mondta végül a fogai között kiszűrve a betűket.

Delante egy ellenállhatatlannak vélt mosolyt eresztett Ria felé, de falba ütközött... csak mérgesen maga elé bámult, mire felszisszenve elfordult...

Adam... az arca olyan lett mint a márvány, semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni róla, pedig eddig nem látta még ilyennek a fiút...és a legönzőbb dolog futott át az agyán... talán már nem is akar engem... meggondolta magát, most hogy megkaphat... elhessegette a gondolatot, még ha így is van... miért foglalkozik ezzel egyáltalán...

- Mit jelent... – kezdte Ria hallkan...

- A félvér? - kapta fel a fejét Adam... - Ez egy sértés azokra, akik nem tagjai semmilyen klánnak és emberként próbálnak meg élni a külső világban...

- Akkor én is?

- Nem... a történet kicsit bonyolultabb részleteire nem volt még időnk...

- ... és most sincs - szólalt meg Dante felnézve a telefonja mögül, Ria eddig észre sem vette, hogy nála van… vagy hogy mikor vette elő... - Indulnunk kell! - szinte parancsolta...

- De hova?

- Ahol fegyvert és felszerelést kaphattok... utána pedig megkeressük a kaput... - vigyorodott el megint...

A motoron száguldottak, Adam autója alig bírta tartani a tempót velük. Végül egy házhoz értek. Nem tűnt különösebben furcsának vagy másnak, de Ria végtelen hidegnek érezte a jeges bőre ellenére... volt benne valami különös amikor az ajtóhoz léptek.

- Ez itt egy régi temető helyére épült, úgy intézték az ősök, hogy emberi szem nem láthatja... kicsit démoni... - magyarázta Cori, mintha csak valami városnéző körúton lennének...

Delante felpattintotta a zárat és már bent is voltak. A házban tényleg nem volt semmi kivetnivaló, leszámítva a hideget, amit árasztott. Világos falak és sötét bútorok, és mindent áthatott valami furcsa, mentához hasonló illat. Ahogy előrébb haladtak, a lány meglátta a falakat díszítő furcsa sötét, majdnem fekete cirádákat...

- Ezek teszik láthatatlanná a helyet... vámpírok és vadászok kevert vére...

Fújj... gondolta Ria hirtelen, de aztán nem is tűnt annyira gusztustalannak. Adam a kezébe csúsztatta az övét, halvány mosolya elárulta, hogy visszatért belé az élet... pedig mintha eddig teljesen máshol járt volna...

- Sajnálom... - suttogta... Dante elhúzta a száját... aztán előre lépett és egy szoba ajtaját majdnem feltépte... idegesen

- Ez a fegyvertár... vegyetek ami kell... addig Cori keres nektek ruhát... - azzal sarkon fordult és ott hagyta őket a szobányi fegyverhalom előtt...

A vámpír katonák, vagy minek nevezik magukat, felszerelése nagyon furcsán állt Ria-n... vagy csak ő érezte annak, Adam viszont úgy mutatott benne, mintha rá találták volna ki a fekete bőr szerű nadrágból, fekete trikóból, bakancsból és bőrkabátból álló ruházatot... amúgy sem nagyon különbözött az eddigi ruháitól, de határozottan nem volt táncosruha, sem a lány által megszokott kicsit lezser ruhái...

Miután Cori a lány bakancsa szárába, a nadrágon lévő különböző tokokba és minden létező helyre bepakolta a fegyvereket, határozottan kellemetlenül érezte magam. Mikor pedig megkoronázta a hátára kerülő karddal, már kezde magát úgy érezni, mint egy farsangra készülő kislány, csakhogy, sem ember nem volt, sem pedig farsangra nem készültek... Adam-et kereste a tekintetével, háttal állt a lányoknak és épp megforgatott egy kardot, majd pontosan a hátán lévő tokba csúsztatta... nem először tartott a kezében fegyvert, Ria biztos volta benne... annyi mindent nem tudott róla... Mikor megfordult Ria elkapta róla a tekintetét, hiába érezte mélyen, hogy összetartoznak, még mindig ott lebegett a fejük fölött a mardosó lelkiismeret furdalás... Josh miatt... és mind a ketten érezték...

Mikor végre elindultunk, Delante két fekete színű motorral állt a bejáratnál...

- Ezzel megyünk? – nyögte Ria... soha nem szeretett motorozni... Alex bezzeg mennyire bírná ezt... vajon most mi lehet vele...- futott át az agyán

Dante újra magára varázsolta vigyorát és bólintott...

- Tudod vezetni? - nézett Adamre aki morogva bólogatott...

- Akkor jó... – Ria Adam mögé kucorodott a gyilkos gépen, mikor rádöbbent, ha balesetük is lenne... nem halnának bele. Át röppent a gondolat az agyán, hogy még egy nap sem telt el, akkor még minden normális volt körülötte… 

Felvette a Cori-tól kapott bőr kesztyűket és átölelte Adam derekát.

Ekkor vette észre, hogy Dante vigyorogva bámulja...

- Elviszünk a lehető legközelebb a belső világ kapujához... de ott már neked kell hogy megtaláld... mert nem tudjuk pontosan, hol van...

Bólintotta, pedig egyáltalán nem voltam biztos magában... sőt, rettegett tőle... mi lesz, ha tévednek és nem láthathatja meg a kaput... akkor Josh elveszett... és mindez az ő hibája lesz...

Adam hátába temette az arcát. Bár a hátára erősített kard tokja nyomta, de most nem érdekelte... csak sírni akart és a tudat, hogy nem lehet, még jobban elszomorította...

Nem tudom mennyi idő telt el, de hirtelen megálltunk, legnagyobb meglepetésemre egy motelnél...

- Itt várjuk meg a többieket… - magyarázta Dante, miután leszálltak a motorról… - Cori elment bejelentkezni.

A besötétített szoba falai Ria-t szinte börtönre emlékeztették és újra eszébe juttatták, hogy Josh miatta szenved valahol és most nem haladnak. Delante elment vérért, Adam pedig valami fontos dolgot intézett, persze nem közölte, hogy mit. Cori a szoba sarkában ült egy fotelban és felhúzott lábakkal olvasott, ami meglepte, mert elképzelni sem tudta, hogy hol tartotta a könyvét, táska híjján... a csend is irritáló volt, így bekapcsolta a tévét, de egy pillanatig sem figyelt...

Delante kivágta maga előtt, majd be maga után az ajtót, aminek az lett az eredménye, hogy a mögötte érkező Adam hangos káromkodásba kezdett, mire Dante a földön fetrengett a röhögéstől...

- Nem tudtam, hogy mögöttem vagy... - vigyorgott, persze ez nem volt igaz...

- Naná... a hallásodat a motoron hagytad... - morgott Adam még mindig, miközben egy tasak vérrel leült Ria mellé.

- Nemsokára beérnek minket a többiek... - motyogta a könyvének Cori.

- Már megint mit olvasol? - húzta fel a szemöldökét Dante, mintha olvasni bűn lenne... aztán kikapta a dühösen rámeredő testvére kezéből a könyvet...

- Alkonyat... beszarok, csillogó vámpírok, akik nem szeretik a vért ezért ártatlan állatokat mészárolnak a zacsisvér helyett... jaaa és a gigafarkasokról ne is beszéljünk... mindenki tudja...

De ekkor hátulról tarkón vágta őt Cori...

- Egészen szakértője vagy a történetnek, ahhoz képest, hogy milyen béna... - húzta el a száját, mikor Dante még mindig a tarkóját fogdosta sértődötten. A lány visszavette féltve őrzött könyvét és a kanapéba süppedt. – Utállak!

- "Minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére." - idézte Dante...

- Ez meg mi? Vámpírnaplók? - nézett rá megütközve Cori... 

- Biblia... – suttogta Ria Dante-val egyszerre.... - te tudatlan... - tette hozzá Dante... - Olvasnád inkább azt... sokat tanulhatnál, például a ne paráználkodj... kifejezetten jó hatással lehetne az életedre...

- Ugye most nem jössz megint azzal, hogy nem lehetek együtt Cassiel -el, akkor ne strapáld magad... 

Delante elhúzta a száját és morgott valamit arról, hogy Cori igazán hallgathatna rá és mennyire nem bölcs dolog egy félangyallal kikezdeni... pláne ha vámpírok vagyunk. 

Ria érezte, hogy elszorul a szíve, mert eszébe jutott Alex... épp elmerült volna az önsajnálat tengerében, amikor kopogtak. 

Dante az ajtóhoz futott, Cori eldugta a könyvet, Ria nem látta, hogy hova... Adam pedig elé állt, akár egy élő pajzs...

- Én vagyok... - hallotta kintről... - Rise is velem van...

- Casse... - pattant fel a szőke lány... aha szóval ő az a… nem vámpír hanem valami félangyal... merengett el Ria, de nem volt sok ideje, az ajtón belépett két alak... egyáltalán nem erre számított. 

Cassiel, ugyanolyan ruhát viselt, mint mindenki, tele aggatva fegyverekkel, de a hátán, hatalmas fekete angyalszárnyai nőttek, mikor belépett az utcáról...

- Végre - mozgatta meg szárnyait mintha csak nyújtózkodna - bébiii - kapta fel Cori-t aki rögtön a karjaiba omlott és szenvedélyes csókot váltottak. Dante fújtatott egyet, mint ahogy azt minden valamire való bátyó tenné... Ria majdnem elmosolyodott, de akkor megjött Rise...

- Ariana Shalgiel... ismerem az apádat... megvetem és szánom őt, amiért az aki... remélem nem hasonlítasz rá... - szinte sziszegte a szavakat, akár egy kígyó... Fekete haját szorosan hátrafogta, öltözéke teljesen eltért a többiekétől, fekete miniruhát viselt, neccharisnyával és hosszú szárú csizmával, ami combját is takarta, pontosan úgy festett, mint aki most lépett ki egy divatlapból. Karjai tele láncokkal, amik még mintha a teste felé is folytatódtak volna, fel a vállán aztán eltűntek a ruha alatt. A ruhája alól megvillant egy tőrtok, ami a combjához volt erősítve, majd Ria meglátott még jó pár fegyvert, különböző helyeken. Adam a falat bámulta mereven, mintha nem akarna tudomást venni Rise-ról...

- Nem – felelte végül a lány... - A nevem Ria Lunareth... és nem ismerem azt az embert, aki az apám... csak azt aki felnevelt... és ő jó ember volt...

- Remélem Sebastian nem tudja majd befolyásolni a csinos fejecskédet... - kezdett felforrni Ria agya a lány stílusától... de látszólag Rise eddig tartott igényt a társaságára…

- Delante, még mindig ellenállhatatlan vagy... - simított végig a fiú mellkasán, de az dühösen elkapta a kezét... 

- Szállj le rólam, különben velünk se gyere... - szűrte a fogai között...

- Óhh el is felejtettem... - vigyorgott rá a lány... de Delante gyilkos tekintete leállította a gonoszkodásában... Adamhez fordult...

- Nahát Adam... micsoda meglepetés... vagy ezer éve...

- Nem volt elég régen, amikor utoljára találkoztunk... – Ria azon gondolkozott, hogy Adam- et soha nem látta ilyen arrogánsnak, de tetszett neki, hogy Rise lemondóan elhúzza a száját... Végül csak némán a falnak támaszkodott és elővett egy tőrt, amit nagy hozzáértéssel elkezdett kifényezni.

Ria azon torte a fejét, hogy vajon mit gondolhatott a recepciós, mikor kijelentkeztek… az öt egyenruhás fiatalt bámulta, aztán megakadt a tekintete Rise gyönyörű vonásain és onnantól, mintha kikapcsolták volna az agyát... 

- Én Cassiel-el megyek... - jelentette ki Cori nem kis fejtörést okozva ezzel, hogy ki kivel haladjon tovább... sem Dante sem Adam nem akarta Rise-t... aztán sorsot húztak és Dante nyert... megdöbbenésében Ria-nak még kötekedni sem jutott eszébe... csak elhúzta a száját és felült Dante mögé. A fiú összekulcsolta a lány kezeit maga előtt és elégedetten mosolygott Adam dühös arckifejezésén…

- Remélem nem eszik meg egymást... - bökött Adam és Rise kettőse felé, de Ria-nak csak elszorult a torka, most döbbent rá, hogy egyáltalán nem féltékeny... Dühösen elfordította a fejét és arra gondolt, amikor átváltozott… elvesztette a lelkét… talán már egy lelketlen szörnyeteg lett… Dante észrevehette a küszködését, de félre értette… mert mosolya elhalványult és szinte némán közölte...

- Nincs köztük semmi, nem is volt soha... pedig jó ideje ismerik egymást... tudod Rise... de talán ezt Adamnek kéne elmondania... de ha már így alakult - megvonta a vállát - Rise Adam féltestvére... 

Ria majdnem leesett a fiú mögül meglepettségében... de Delante nevetve beindította a motort és már száguldottak is. A vámpírhallásnak hála a motoron ülve is jól hallották egymást...

- És te… ti együtt voltatok? - kérdezte valami távoli sugallat hatására... különben önszántából tuti, hogy nem beszélgetett volna Delante-val ilyenekről...

- Hát... volt. Rise és én együtt voltunk egy darabig, de aztán több dolog is történt... az egyik és a leglényegesebb az, hogy soha nem szerettük egymást igazán, a másik pedig, hogy Rise megcsalt... ami ennek ellenére bántó volt... így külön váltak útjaink... – szinte mardosó féltékenységet érzett a gyomrában, ahogy arra gondolt, hogy Dante és Rise átölelik egymást… milyen tökéletets… Inkább más felé terelte a szót

- És Cassiel? Ő... tényleg egy angyal?

- Cassiel egy Nefilim, leszármazottja egy Angyalnak és egy vámpír nőnek… érdekes keverék, de hát a húgom mindig is vonzódott a furcsa dolgokhoz... mint pl az Alkonyat... - vigyorodott el... - Nincs semmi baj Cassiel-el... nála jobban senki nem tudja megvédeni Cori-t csak hát... mégis a húgom...

- A Nefilimek nem óriások voltak?

- Mindent elhiszel, amit a Bibliában olvastál? – Ria-nak látnia sem kellett, tudta, hogy Dante elvigyorodott…

- Nem… csak éppen, azt sem hiszem el, hogy vámpírok léteznek…

- Felvilágosítanálak… te is az vagy, ha esetleg még nem tűnt volna fel… - Delante értetlenül megrázta a fejét…

A lány csak belefúrta a hátába az arcát és nyelt egyet…

Az út további részében nem beszélgettek. Némaságba burkolózott, hogy Alex-en merenghessen. Nagyon hiányzott neki, a bátyja, aki mindig meg akarta védeni, de ő most a peremvilágban van és éppen a vámpírok ellen képzik ki...

Adam és Rise melléjük értek és Adam intett, hogy Dante kövesse őt... Pár perccel később megálltak egy elhagyatott, benzinkútnak kinéző helyen...

- Mi az? - kérdezte Dante

- Cseréljünk, mert Rise megharapott... – vicsorgott Adam...

- Is...- nem ment, Ria-nak még mindig a torkán akadt "Isten" neve - az ördögbe... Rise a testvéred, mi lehet olyan szörnyű, amit nem tudtok megbeszélni...

Adam egy gyilkos pillantást vetett Dante-ra, aki a motornak támaszkodva vigyorgott. Karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt és csak várt... 

- Jahh... bocs, azt hittem nem titok - rántotta meg a vállát... - na akkor gyere Rise... fenének harapdálod a bátyádat...

- Az öcsém... Adam az öcsém... – a fekete szépség szúrós tekintettel meredt rá...

- CS A K H A L A D J U N K - betűzte Dante, hirtelen fény csillant a szemében.

Rise kelletlenül felmászott mögé, miután felült, Adam pedig letörölte a nyakáról a vért, amit a nővére harapása okozott...

- Elmebeteg... - sziszegte... aztán felült Ria pedig mögé és némán utaztak az elkövetkezendő pár órában... 

Egy erdőbe értek, még mindig senki nem szólalt meg. Cassiel és Cori ugyan végig cseverésztek, de ők ki is maradtak a feszültségből amit Rise jelenléte okozott... meg talán más is...

- Elmondhattad volna – szólalt meg Ria, mikor leszálltak és Adam átölelte, miután kinyújtóztatta fáradt végtagjait... 

- Tudom, de... annyira bosszantó, hogy legszívesebben azt is elfelejteném hogy létezik...

- Az érzés kölcsönös... - lökte vállba hátulról Rise... Ria megforgatta a szemeit és azon gondolkozott mennyire boldog lenne, ha Alex-et csak egy pillanatra láthatná... de nem volt ott.

- Menjünk - lépett mellé a semmiből Dante, szinte arrébb lökve Adam-et. 

Nem sok idő kellett, rövid séta után az erdőben a lány különös fényt látott, mikor megkérdezte mi az... senki nem tudta, hogy miről beszél... ő látta egyedül, így ettől kezdve mind őt követték...

4.rész

4.

„Az emberek nem születnek jónak vagy rossznak. Talán hajlamosak rá, hogy ilyenek vagy olyanok legyenek, de az számít, ki hogyan éli le az életét.”

 - A zárt világban - kezdte Adam - olyan lények élnek, amikről eddig csak mesékben hallottál...
- Úgy érted... tündérek... boszorkányok... zombik?
- Zombik nem...
- Ja... azok a temetőkben... – húzta fel a szemöldökét a lány…
- Neem... - fintorgott... - zombik nem léteznek. Ria, ez most fontos...
- Hogy nem léteznek zombik...?
- Ria! - csattant fel... nem értékelte a hirtelen jött cinizmust - Figyelj... a zárt világot körül veszi a peremvilág, ahol a vadászok élnek, ők tartják a zárt világban a lényeket. Édesanyád vámpírvadász, a valódi apád pedig...
- Festő...
- NEM... Ria, lehet hogy őt tartod az apádnak, de a vére nem folyik az ereidben, viszont az apád... ő vámpír, aki azzal, hogy annak idején anyádat be tudta hálózni, ebbe a világba került... onnantól kezdve sereget gyűjtött titokban, több társát kimenekítette a zárt világból... azután… valahogy kioltották a Napot…
- Ez végül is valahol érthető... nem élhetnek... élhetünk úgy mint az állatok egy ketrecben...
Felnevetett...
- A zárt világ közel sem ketrec... egy rejtett világ, amit az emberek nem láthatnak... de gyönyörű... és hidd el, semmi köze holmi ketrecekhez... a lényeg viszont, hogy Sebastian, az apád, a peremvilág ellenlázadt, hogy a mágikus lények szabadon mászkálhassanak és megmutathassák magukat az emberek előtt... fel akarták emészteni az ismert világban élő embereket… gondolj csak bele, ha a világ összes vámpírja embervérrel táplálkozna… nem zacskóból, vagy állatokból… és amikor a Nap nem világított többé… az emberek ellene fordultak… ezért Sebastian elvette az emlékeiket, persze volt akiket megölt… páran azok akik csatlakoztak hozzá... ma is az emberek között élnek a családjaikkal...
- Akkor te is...
- Nem én... a szüleim... Sebastian katonái közé álltak, mert tudod... elég meggyőző tudott lenni, de Ria, tudnod kell, hogy nagyon veszélyes...
- Miért kéne nekem ezzel foglalkoznom... hiszen ennek több éve...
- Mert most, hogy közülünk való lettél... Sebastian talán visszatér...
- Hogyhogy vissza?
- Amikor a peremvilág megtudta, hogy valaki ellenük szervezkedik, összefogtak néhány nagy hatalmú mágussal, hogy akik a külső világban (az emberek között) élnek ne találhassák meg a zárt világot, hacsak a szándéka nem tiszta... és szívből jövő... persze Sebastian mindent megpróbált, új vámpírokat hozott létre, gyerekeket akikkel megpróbálta megkerestetni a bejáratot, persze nem járt sikerrel... aztán, egyszer csak senki nem hallott róla többet...
- Meghalt?
- Nem, nem hinném... - gondolkozott el egy pillanatra... - a vámpírok nem halnak meg könnyen... Sebastian azzal, hogy meg akarja támadni a peremet... veszélybe sodorja...
- ... értem az egész világ sorsa meg... ilyenek... mintha valami könyvben olvasnám... - rázta meg a fejét a lány...
- Ria... Sebastian meg fog keresni téged... azért is hoztalak ide...
- Várj, akkor Alex bajban lehet...
- Alex... ő csatlakozik a peremvilághoz anyukátokkal... már mondtam…
- hogy vámpírvadász lesz? – fintorgott a gondoltattól... - de hát akkor... meg kell hogy öljön… ha találkozunk…
- A közös ellenség... sokszor megoldja az ilyen problémákat... de most... jobb ha nem futtok össze... bár Alex azt a megoldást ment el megtalálni amivel visszaváltoztathat téged... de nem fogja megtalálni... mert ez nem egy influenza... lassan rájön erre és akkor... sajnos szörnyetegnek fog látni minket...
- Akkor mentsük meg...
- Hát nem érted Ria... ott biztonságban van... ezzel mentjük meg... és azzal, ha előbb találjuk meg az apádat, mint a vadászok...
- Nem az apám...
Ria úgy érezte felfordul a gyomra, kiszakította magát Adam karjaiból, amik eddig védelmezőn ölelték és rohanni kezdett... rohanni az éjszakába.
Elvesztem – gondolta… Az egyetlen ember, akire számíthat Adam... és ő sem ember... és már ő maga sem tudja mi igaz és mi nem... egy közeli park felé vette az irányt... némán a padra ült, felhúzott lábakkal és csak nézte, ahogy a tó tükörré simult a hideg éjszakán... aznap nem voltak csillagok, mégis minden olyan világosnak és szépnek tűnt körülötte...

Josh... Ria elcsodálkozott, akár egy jó kutya, megérezte a közeledő gitáros fiú illatát. Pont felé lépkedett lehajtott fejjel, talán job lenne ha bújna, de elkésett, a fiú észrevette. Mosolyogva megduplázta lépteinek gyorsaságát.
- Hé... - ölelte magához, ahogy a lány felállt a padról - milyen szép vagy ma is... - ahogy Ria felé hajolt, a lányt elfogta valami mardosó... az éhséghez és minden szomjúsághoz amit egész életében érezett nem hasonlítható érzés... meg kell állnia, erőltette magát... az ajkain érezte az új fogait, képtelenség, hogy Josh ne vegye észre... az érzés felerősödött, a fiú nyakán szinte látta az ereiben csörgedező vért… nyelni próbált, de csak fájdalmasan égett a torka…
- Josh... – suttogta
Nem tudta mit mondhatna...- bocs, de vámpír lettem, amúgy Adam is az… JA és Alex és az évekkel ezelőtt eltűnt anyám vámpírvadászok, apám pedig egy őrült, aki az emberek közé engedett minden démont és szörnyet, kioltotta a napot és most azt tervezi hogy elemésztik az általad normálisnak ismert világot... remek kis sztori...
- Figyelek... – a fiú leült a padra Ria meg fel alá járkált előtte... aztán beugrott a legjobb megoldás... bár... fájdalmas, de így meg tudja védeni... magától és az őrült világától...
- Én... nem akarok többet találkozni veled...
- Adam miatt...?
- Őh... nem csak azért, hanem mert minden olyan kusza és bonyolult lett körülöttem... és... -
Josh felpattant... Ria soha nem látta dühösnek azelőtt, hát most az volt...
- Hazudtál nekem Ria... azt mondtad, soha nem kéne Adam... - ez az... haragszik... bár tényleg nem akart soha semmit a fiútól, most mégis belül érezte a mardó fájdalmat, ami mintha szétszakítaná, de gúnyos vigyorra húzta a száját...
- Ne már… Kinek ne kéne... - szinte gonosznak érezte magát, talán az is lett... - most megyek... azért sajnálom... - vetette oda, de csak rontott a helyzeten...
- Francokat sajnálod... úgy lépsz át rajtam, mint egy hülye ribanc... mi történt veled Ria... ez nem te vagy... - háttal állt ugyan neki de érezte, hogy végigfolyik egy vércsepp az arcán...
- Nem volt köztünk semi, nem tartozom különösebben magyarázattal… és nem is ismersz... - suttogta és elindult határozott léptekkel, mikor visszaért Adam a lépcsőn ült.

A fiú némán figyelte, ahogy a lány mellé csúszik. Átölelte és a vércseppeket törölgette az arcáról, amik ellepték addigra... Mintha minden feltörő könnycsepp fájt volna neki is… a lány szomorú volt és neki meg kell vígasztalnia…
- Mi történt?
- Találkoztam vele... Josh... én megbántottam, hogy ne essen baja...
- Sajnálom Ria... tudom, hogy milyen igazságtalan... de jobb lesz így...
- Tudom... de igazából... azt hiszem, ez akkor is így lett volna, ha ember maradok... azt hiszem egy ideje másképp látlak… - nézett a fiú kék szemébe. Vészesen közelinek tűnt, de most nem bánta... - én...
Nem volt ideje befejezni... máris a fiú ajkait érintette a sajátjával, talán még jobban vonzotta magához, mint valaha... minden megváltozott és vele együtt ő is. Az első óvatos érintés után már egymás száját tépték vadul. A lépcső belevágott a térdébe, ahogy Adam az ölébe rántotta...
- Nem is tudod mióta... – nyögte a fiú... de aztán újra összeforrtak...
- Milyen romantikus... - szólalt meg egy hang mellettük... egy fiatal fiú állt ott. Alig tűnt többnek húsznál... vöröses égnek meredő haja és vonásai ismerősnek voltak Ria-nak, de nem tudta honnan... szemei kéken világítottak... fekete szerelésében a lányt a gothokra emlékeztette, de meglepően jól állt rajta, mintha ez lenne a természetes… A hátán két kard állt keresztben... Ria úgy bámult rá, mintha... tényleg ismerné...
- Ariana... - szólt... évek óta nem hívta így senki... talán csak amikor még nagyon kicsi volt...
- Sebastian... - nyögte Adam... - miért jöttél?
- Természetesen a lányomért... és cseppet sem örülök neki, hogy pont veled találom itt... a családod elárult engem, te mocskos félvér... - morgott Adamre... Adam arcára undor ült ki.
- Ria itt marad...
- Ezt neki kéne eldöntenie... végül is van nálam valami, ami nagyon kellhet neki... - csettintett egyet... Ria majdnem hanyatt esett, amikor a levegőben megjelent egy fekete lyuk, egyre szélesedett, amíg akkora nem lett, hogy simán belefért volna egy ember. A lyuk túloldalán meglátták Josh ájult testét... a lány azonnal megmozdult, de Adam visszatartotta...
- Ne... ez csak egy kép...
- Szóval... Ariana, a barátotok nálam van... gyere el a peremvilághoz, ha újra látni akarod és mutasd meg nekem hol van a zárt világ kapuja!
- Honnan tudhatnám?
- Mert tisztavérű nemes vámpír vagy, akinek a szándéka szívből jön és őszinte... hiszen valahol szereted ezt az embert... - az ember szót szinte méregként köpte a levegőbe...
Ria Adamre nézett, aki halványan elmosolyodott...
- Megmentjük... - ígérte egy hang suttogása a fülébe... nem tudta honnan jött de láthatóan nem csak ő hallotta, hanem Adam is... - megígérem, hogy megmentjük... mondj nemet...
- Nem... nem megyek veled sehova... – sziszegte Ria...
- Akkor a barátod már nem él sokáig... adok neked három napot Ariana... de csak mert a lányom vagy…
- Ne hívj így...
- Én adtam neked ezt a nevet... hát viseld büszkén... az apád vagyok...
- Te nem vagy az apám... - köpte utána, mikor a fiú elfordult... - az apám egy rendes ember volt...
Nevetése még percekig visszhangzott az utcában, miután eltűnt, a fekete lyukkal együtt ami Josh-t rejtette...
- Most mi lesz? - nézett Adamre Ria kétségbeesetten, aztán eszébe jutott a hang...
- Segítünk nektek... - tűnt elő a semmiből egy lány és egy fiú... talán húsz év körül lehettek, Sebastianéhoz hasonló öltözéket viseltek. A lány jó egy fejjel magasabb volt Ria-nal, szőke haja szorosan összefogva, mindenfelé fegyverekkel az öltözékén olyan volt, mint egy ősi harcos hercegnő. Zölden villogó szemei szinte ugyanolyanok voltak, mint a mellette álló szintén tejfölszőke félhosszú hajú fiúé, aki most láthatóan baromi nagy önelégültséggel egy motornak dőlve állt, ugyanolyan a ruhában, tele aggatva fegyverekkel... mosolyában volt valami egyszerre dögös és ijesztő… Ria tekintete megakadt az oráában lévő vékony karikán… annyira nem illett a szobor- arcú fiúhoz…
- Kik vagytok? – kérdezte végül
- Dante és Cori – válaszolt először Adam, a lány legnagyobb meglepetésére…
- Delante és Cornelia Wood... – javította ki a bemutatást a lány - … testvérek vagyunk. A szüleink Sebastian katonái közé tartoztak, de már mindkettőjüket levadászta ez az aljas féreg... amiért normális életet akartak élni... - hajtotta le a fejét a lány. A fiú egy ezüst színű tőrrel piszkálta a körmeit - Ria elgondolkozott rajta, hogy vajon az ezüst tényleg árt e a vámpíroknak - de most egy pillanatra megállt a tevékenységében...
- A ti harcotok a miénk is... szeretnék segíteni, persze, csak, ha nincs ellenetekre... - olyan arrogáns volt, hogy Ria késztetést érzett, hogy jól bokánrúgja és elszaladjon, de visszafogta magát… - Páran csatlakoznak majd még... amikor megtudtuk, hogy Ariana tudatára ébredt... mindenkinek szóltunk aki segíthet...
- Remek! - nyögte Adam... - Akkor talán menjünk be a házba…

3.rész

3. 

“Néha (...) olyan gyorsan megváltozik az életünk, hogy a szívünk meg az agyunk nem tudja követni a történéseket.”

A nő fel alá járkált végül... nem bírt ülve maradni, a magyarázat lassan vette kezdetét és Alex egyre idegesebbnek tűnt...
- Fogy az időd... - Ria felszisszent, mintha, csak bánná, ahogy anyjukkal beszél, de ez nem volt igaz, valahol mélyen még bűntudata is volt emiatt, de semmit nem érezett azon kívül, a kíváncsiságon amit a fel alá járkálás és az anyja arcáról sütő idegesség okozott...
- Hát jó... Alex... amikor tíz éve elmentem, akkor miattad mentem el... tudod, mi nem vagyunk mindennapi emberek... Mielőtt hozzámentem apádhoz, egy olyan világban éltem, amit csak kevesen láthatnak meg... egy olyan világban, ahol minden szörny és minden varázslat igazi... Zárt világnak hívják, ahol az átkozottak élnek…
- Na hagyjál... - pattant fel Al... – ha most komolyan azt várod, hogy elhiggyem, elmebeteg vagy...
- Hallgass végig... ígértél egy órát...
- Hát jó... - vigyorral az arcán visszahuppant... ez olyan... arrogáns "ekkora hülyét még nem láttam" vigyor volt...
- A Zárt világ, akkor még kitaszította az olyanokat, akik veges házasságra lépnek... én vámpír vadászként éltem, az ezt a világot, a Zárt világtól elválasztó helyen… - Alex elfojtott egy kuncogást Ria pedig azt sem tudta hirtelen, hogy ez a valóság, vagy valami kandi kamera... - de az apátok... mármint az igazi… átvert engem... nem ember volt, hanem vámpír, aki miatt otthagytam a Peremvilágot és a vadász életet… de elhagyott minket, amikor terhes lettem Ria-val...
- Persze... és miért nem emlékszem rá? Tíz voltam, kellene hogy emlékezzek...
- Próbálkozhatsz, de az apád varázslata olyan erős, hogy csak néhányan tudnák megtörni… - Anne arca egyre idegenebbnek tűnt, ráadásul most furcsa szánakozó mosollyal nézte, ahogy Alex megpróbál visszagondolni...
- Nem igazán emlkészem... de biztos, csak a Napháború miatt...
- Nem volt olyan, hogy Napháború illetve nem emberek között zajlott... Sebastian kiengedte a Zártvilágból a híveit... akik hűen követték és a Napot támadták. Az emberek, persze fellázadtak, és összecsaptak velük… végül kialudt a nap, és ő elérte amit akart, a vámpírok és más lények innentől szabadon járhattak az emberek között, de az emberek és a vadászok összefogtak ellenük… ezért Sebastian és a követői kitörölték az emberek emlékeit, ahogy az veletek is történt… de az apátok… ettől még vámpír maradt…
- Akkor hogyhogy nem vagyok vérszívó, ha minden marhaság igaz, amit összehordtál?
- Te nem örökölted... azért mentem el, mert féltem, hogy átváltozol... a vámpírok 18 évesen alakulnak át... - hirtelen mind meredten néztek Ria-ra... - 18 voltál amikor nem bírtam többé... és vadász voltam, és féltem, hogy ha átváltozol... meg kéne, hogy öljelek…
- A saját fiadat?
- Ez nem olyan dolog amit megváltoztathatsz...
- De Ria ma 18... ha átváltozik, és minden idétlenség amit összehordtál igaz... akkor minek jöttél ide?
- Meg akar ölni... - suttogta maga elé a lány szinte némán, mire a mellette ülő Adam megszorította a kezét...
- Dehogy... meg akarlak menteni titeket... a Zárt világ elől eddig sikerült elrejtenem a létezéseteket... de most... előkerült valaki akit tudott rólatok és...
- Ki az?
- Az apátok...
- Az én apám... rendes ember volt... beteg volt, amikor elmentél... - sziszegte dühösen Alex...
- Ő nem volt... ő egy ember, akivel még csak nem is szerettük egymást... szívességet tett nekem…
- Nem is ismert téged... egy elmebeteget vett el... és nem is tudott róla... miattad halt meg... – nyögte dühösen Ria, korábban soha nem érzett ehhez hasonló idegességet magán... a torka teljesen kiszáradt... és ökölbe szorult a keze, érezte, hogy a körmei a húsába hasítanak…
- Ria... jól vagy? - nézett a lányra a riadtan felpattanó Al...
- Nemtudom... – motyogta, forgot vele a világ...
- Jajj ne... - suttogta az anyja... - át fog változni...
Alex még mindig hitetlenül bámult rá, de Ria látta a szemében a félelmet, ahogy felé lépett...
- Csinálj valamit! - kiabált Alex az anyjára, amikor látta, hogy a húga egész teste görcsbe rándul... a lány sikítani akart, de helyette mélyről feltörő hörgés szakadt ki torkából...
Adam kék szemei voltak az utolsók, amit látott, aztán semmi... elájult az idegességtől... legalábbis azt gondolta…

Mintha álmoda... talán meghalt… lebegek – gondolta - olyan könnyűnek érzem magam...
Nincs körülötte semmi, csak a néma sötétség ölete magához, mint egy régi ismerős... az illata is olyan volt, Ria kutatni próbált az emlékei között… de hiába…
Hirtelen éles fájdalom hasított a tüdejébe... érezte, hogy a háta ívbe feszül, és karok ölelik körül... mintha csak nyugtatni próbálnák... Kifújta az összes levegőt, szinte a sötétben maga előtt látta, ahogy egy kék füstfelhő távozott belőle, a száján át... Kiszakítom a lelkedet, cserébe örökké élni fogsz leányom... a hang a fejében is ismerős volt...
Azután nem emlékezett már semmire... csak az éles fájdalomra, ami átjárta a torkát... mintha savat öntenének végig az erein... látta maga előtt a testét, mintha ezüstté válnának az azt behálózó erek... a fájdalom égető és elviselhetetlen lett... vége… most már biztos meghaltam… - gondolta újra… majd elmúlt az égető fájdalom…
Ria szemei kipattantak, de nem otthon volt... megismerte a helyet... a besötétített szoba, a falakon végigfutó fekete csíkokkal. A túlságosan is nagy rend… az íróasztalon szigorúan sorba állított levelek, tollak és ceruzák… Adam lakásában volt... az ő ágyában kelt fel...

Az egész álom volt? Túl valóságos volt és a torka még mindig égett a fájdalomtól... ahogy felült, a sötétben észrevette a széken ülő alakot...
- Al...? – nyögte Ria, de az árnyékból előbukkanó alak szemei kéken megcsillantak... - Adam... el sem hiszed, hogy mit álmodtam… - akaratlanul a torkához kapott, mert minden levegővételnél olyan fájdalom járta át, mintha szétszakadni készülne...
- Nem álmodtál... - húzta keserű mosolyra a száját... - segítenem kell neked... először is... ne vegyél levegőt... mert fájni fog...
A lány szóra nyitotta a száját de aztán meggondolta magát... engedelmesen abbahagyta a lélegzést... legnagyobb meglepetésére nem hiányzott és nem kezdett pillanatokkal később levegő után kapkodni, sőt... a fájdalom enyhült... marni kezdte a szememet valami, mintha sírnom kéne, de nem ment...
- Ist...- nem tudtam kimondani, hogy Istenem, mintha forró viaszt öntöttek volna a számba... szívesen elkezdett volna bömbölni és hisztériázni mint a filmekben, de erőt vet magán…
- Sssss... az nem fog menni... semmi ilyesmivel ne próbálkozz... elátkozottak vagyunk...
- Vagyunk... úgy érted te is?
- Minden elmondok neked, de előbb... enned kéne... - igen, határozottan érezte, hogy mardosssa az éhség...
- Alex?
- El kellett mennie anyátokkal... elég nagy szarban lennétek nélküle... de most gyere...
Fel segítette a lányt az ágyról és a konyhában álltak egy pillanattal később... Ria feje zúgott, ahogy a fiú kinyitotta a hűtőszekrényt és megcsapta orrát valami olyan mámorító illat, amit azelőtt soha nem érezett... Adam keserű mosollyal az arcán elővett egy kórházakban használatos tasakos vért...
- Igyál... – A lány érezte, hogy szédül, először elfintorodott, de aztán fájdalmában eltorzulhatott az arca... égető éles fájdalom... az ínye mintha szétszakadna... az alsó ajkából vér szivárgott, ahogy megszúrták új, éles szemfogai... a szája elé kapta a kezét...
- Ne félj, most már úgy marad... nem fog többet fájni...
A konyha kövére csúszott a fal mentén, a szájához emelte a kilyukasztott tasakot és nyelni kezdett... a szemeimet újra fel nem törő könnyek gyötörték... Adam mellé térdelt, és végig simított a haján, majd átölelte a lányt... mintha magát hibáztatná…
- Annyira sajnálom Ria... megpróbálok segíteni... mindenben... de próbálj meg nem sírni...
Ria nem értette, miért mondja Adam, hiszen nem tudott sírni... de lassan látta, ahogy vörössé válik a világ a szemein át... vagyis a szemeiben, aztán eltűnt a vörösség és újra... arcán érezte a könnyek megszokott áradását de mégis más volt... elemelte a szájától a kiürült tasakot...
Adam fájdalmas tekintettel letörölte az egyik kósza könnyet a lány gyönyörű arcáról... ekkor értette meg Ria, miről beszélt... a fiú vékony ujjához vöröslő vér tapadt... a lány szeméből patakzó könny... vér volt...
- Ez legyengít... – suttogta Adam...
- De láttalak sírni... - szólalt meg nagy nehezen, zavarták a szájában lévő idegennek tűnő hegyes fogak...
- Majd megtanulod, hogyan kell sírni... de ehhez is idő kell - mosolygott lágyan...
- Mi lesz most velem? Mi lessz Alex-el – nyöszörgött, közben átkozta magát, amiért ilyen szerencsétlen... Adam pedig fájdalmasan rá nézett...
- Nem hiszem, hogy mostanában láthatod... ő vadász lesz... te pedig... vámpír… csak éppen eddig nem tudtad…
- Te igen? - nézett a fiúra dühösen...
- Nem... csak sejtettem, hogy valami furcsa veletek... tudod a zárt világ lényei vonzzák egymást... de elkezdem neked az elejéről mesélni, ha szeretnéd...
Csak némán bólintott és megpróbálta magát megerőltetni, hogy ne sírjon újra...

2. rész

2.

„Ezek nem tudják,
milyen érzés megküzdeni az életért egy halott világban, ahol a nap satnyán lóg az égen, mintha kiégett
volna belőle minden tüzelőanyag.“

A mai nap nem történhet semmi rossz – gondolta Ria, ritka dolog az olyan család, mint az övé… Alex-el együtt ünnepelték a születésnapjukat. Ria a 18. Alex pedig a 28. Születésnapját. Épp 10 év volt közöttük és egy napon születtek…

- Félsz? – kérdezte Adam, mikor az erdőben sétáltak
- Nem, éhes vagyok - nyafogta Ria
- Akkor haladjunk, Alex már vár rank… - morgott a fiú, láthatóan nem volt oda a vadászatért…
- Alex… - motyogta maga elé a lány, mikor megpillantott egy alakot fáklyával a kezében a fák között.
- Végre, hogy ideértetek…
Alex léptei szinte döngtek mögötte, ahogy lépkedett, megtorpant egy pillanatra amikor egy zöldes fény elsuhant mellette.
Ria felemelte íjját és megfeszítette ujjai között a nyilat szorítva. Látta a mozgást maga előtt, majd elengedte a nyílvesszőt, ami süvítve szelte át a levegőt és egyenesen az állat bőrébe fúródot. Halkan valami imát mosrmolt a nyúl lelkéért, miközben felemelte a tetemet. Nem szeretett vadászni, ha a fiúk nem lettek volna, valószínűleg eléldegélt volna magokon és zöldségeken…
- Mi van, lemerevedtél? – hallotta meg Adam hangját és épp válaszra nyitotta volna a száját, amikor rájött, hogy a kérdés Alexnek szólt, aki még midnig a mellettük elhaladó valaminek a hűlt helyét bámulva állt az ösvény széléln…
- Nem, csak láttam… valamit…
- Mit? – Horkantott fel Adam…
- Valami zöldes fényt… - kezdte volna, de a másik félbeszakította…
- Ennyire éhes vagy… már hallucinálsz is? – nevetett fel… volt valami zavartság a nevetésében…
Alex nem állt le vitázni, tisztában volt vele, hogy látta azt a fényt, bármi is volt az… Adam pedig úgy is hajthatatlan…még egy pillanatig a távolba meredt… aztán elindult a fiú és Ria után..
Delante mosolyra húzta a száját, amikor a bronz hajú fiú hallucinációnak nevezte őt, hiába érzett valami furcsát rajta… de a másik, a fekete hajú… a tekintete elárulta a kíváncsiságát
Most a fák lombjainak takarásában követte őket. A lányra terelődött a tekintete. Nem látott még embert, aki ennyire érdekelte volna. Már akkor felkapta a fejét, amikor a lány olyan könnyedén levadászta a nyulat, ügyes volt… Az ágakon kúszottés úgy figyelte a kis csapatot. Rezzenéstelen arccal bámulta a lány apró termetét és kecses hangtalan járását. A levegőbe szippantott akár egy állat, zöld szemei megcsillantak, ahogy magába szívta a környező illatokat. Az állat vérének édes szagát, a lány bőrének és hajáának kellemes gyümölcsös illatát… érezte a bronz hajú fiú jellegzetes illatát is… amit a vonzalom okoz…
- Nahát… - fújta ki a levegőt, amire nem volt szüksége… Bosszús let, bár maga sem tudta, hogy miért… ő nem ilyen kicsinyes… ez nem lehet féltékenység…
Az ágon maradt, nem követte őket tovább… mikor hallótávolságon kívül kerültek, leugrott rejtekhelyéről és sebesen elszáguldott eredeti célja felé…

Ria a koncert alatt a színpad szélén állt. Josh rámosolygott, amikor kivonultak, amolyan bocsánatkérően, Adam pedig morgott valamit, de nem értette... az előző este járt a fejében, amikor a fiú mellé feküdt… elmondtam már, hogy szeretlek –jutottak eszébe Adam szavai…
Behunyta a szemét így próbálta elhessegetni a gondolatot a fejéből... De Adam nem hagyta... egyenesen rá bámult... kék szemeit a tekintetébe fúrta... és már újra a lelki szemei előtt látta... mi lett volna ha ottmarad és vele alszik a kicsi ágyon… vajon Adam is úgy ölelte volna át, mint Alex? Védelmezőn, vagy inkább más felé kalandozott volna a kettejük között lévő… valami…
Adam elfordította a fejét, ezzel megzavarva a pillanatot és végre eleresztette a lány tekintetét... újra a tomboló tömeg felé fordult... most Ria Joshra meredt... a fiú észrevette... most mosolyogva nézte... megértően... valószínűleg a több élettapasztalata miatt, pontosan tudta, mi történik a lány fejében... Ria nyelt egyet, majdnem elsírta magát a bűntudattól... igen is érezett valamit Adam iránt és ezt nem lehet többé nem tudomásul venni... Makacsul ellenállt a kitörni készülő könnycseppnek... de a harca hasztalan volt... ő nyert, végig folyt az arcán és eldöntötte... mostantól a minimálisra kell csökkentenie a találkozások számát Adam-el, ami igen csak nagy kihívás lesz, tekintve, hogy tulajdonképpen már ott lakott náluk... de akkor is... el kell kerülnie őt...

- Minden rendben? - kérdezte valaki a háta mögött... nem ismerte meg... a nő vékony alakját körül ölelte a a sötétség... a szeme nem szokta meg a villogó fényeket és a sötétséget egy hamar...
- Ria... - szólalt meg újra a fény felé lépve...
- Anyu? Te meg... mit keresel itt?
- Megnézem a kisfiam fellépését... - mondta olyan természetességgel mintha nem évekkel hanem csak órákkal ezelőtt váltak volna el...
A lány megrázta a fejét, értetlenül állt az anyja előtt előtte... a nő tökéletes volt, olyan, amilyenről Ria részletes karakterleírást készített volna… Ő soha nem lesz ilyen- gondolta... Anne fekete haja a dereka alá omlott gyűrűzve, fehér farmert, hozzá illő fehér felsővel és egy fehér tűsarkú szandált viselt... minden lépéséből áradt a kecsesség... Már a lánya előtt állt, amikor az érezni kezdte a jellegzetes illatot... emlékezett rá, Anne mindig is ezt a parfümöt használta... édes émelyítő illat volt... valamiért gyűlölte mindig... a gyomra liftezni kezdett...
- Ria... sajnálom, de... muszáj volt elmennem...
- Persze... - prüszkölt... még mindig a hányingerrel küzdve...
- Ma van a születésnapotok... azért jöttem vissza... mert lesz mit megbeszélnünk... -... széttárta karjait és a lány felé lépett még egyet... - Szóval... megölelhetlek?
Ria maga sem tudta miért nem mozdult, talán a meglepetéstől… Anne a karjaiba zárta... jóval magasabb is volt a lánynál ami bosszantotta… bosszantotta a tökéletessége, amit ő soha nem érhetett utol...
- Anyu... én nem tudom, hogy mi folyik itt... de, minden rendben van velünk... miért jöttél vissza...
- Mondtam, hogy elmondok mindent... de csak, ha Alex és Adam is velünk lesz...
- Én nem tudom, hogy meg tudok e bocsájtani... Adam- nek mi köze van ehhez? – lesett fel az arcára, de a nő hajthatatlan volt
- Megértem... de ha mindent tudsz... majd végig gondolod... most pedig, elmondod miért sírtál?
- Nem hiszem... hogy tudnál segíteni...
- Talán megpróbálnám... mégis csak az anyád lennék... – Ria ciccentve felnevetett...
- Már bocs, de akkor sem voltál ott, amikor Alex eltűnt, vagy amikor elkezdtem menstruálni... el tudod képzelni milyen kínt éltem át, amikor Adam megmagyarázta, hogy mi hogy működik? Vagy amikor először volt fiúm... vagy amikor először csókolóztam... vagy amikor... apu meghalt... - nyögte az utolsó szavakat lassan...
- Ria... én... komolyan el fogom magyarázni... de kérlek... hagyd, hogy segítsek, ha már pont most kerültem elő...
- Rendben... ha ennyire ki akarod próbálni az anyaságot... - vigyorogtam gonosz módon... - Látod... ő ott Josh...
- Josh... tudom... azért nem vagyok felkészületlen...
- Remek... nos Josh a...
- Együtt vagytok értem... - mosolygott... - eddig egész jól megy az anyaság.... - volt valami gyermeki a mosolyában... az egész megjelenése nem volt épp anyás... olyan volt mintha csak pár évvel lenne idősebb a lányánál... vagy még annyival sem…
- Nem… nem vagyunk együtt… mármint megcsókolt engem, de nem ez a baj…
- Akkor... Adam a baj? Annyit tudok, hogy ő vigyázott rád, és hogy most a házuunkban lakik…
- Apu... házába... – vágta Ria hirtelen anyja fejéhez ... akaratlanul... mire az elfintorodott - jó... igyekszem... – ígérte…
- Szóval Adam...
- Igen... ő pedig... azt hiszem komolyan szeret engem... és erre ma jöttem rá... majdnem... megcsókolt és azt hiszem érzek valamit... rettentően mérges vagyok ezért magamra... - anyja szeme furcsán felcsillant... mintha valaminek megörült volna egy pillanatra, de aztán csak meredt Adamre...
- Pedig az a másik fiú... Josh... komolyabbnak tűnik... talán nem kéne egy vad "rossz fiú" miatt… fontolóra vehetnéd, hogy talán ő a jobb megoldás…
- Honnan tudod, hogy Adam milyen?
- Hát úgy... csak... csak... gondolom... - mondta hirtelen zavarodottan...
- Rendben, nos... akkor már tudod, mi a bajom, most pedig, hagyom, hogy gyönyörködj a fiadban... megyek dohányozni...
- Veled tartanék inkább... nem akarom megzavarni Alex-et... ha esetleg meglát...
- Jó... mennyünk...
A hátsó kijáratig vezető úton félhomály uralkodott... Ria nehezen haladt előre... hiányzott a szemüvege is, mert fájni kezdett a feje... Uhu... jutott eszébe... mire elmosolyodott...
Végül kivágta az ajtót és végre rágyújtottam. Anyja mellette állt és kérdőn nézett...
- Kérsz? - sziszegte a szájában tartva a cigit...
- Igen... köszi...
- Nem tudtam, hogy dohányzol...
- Akkor ez kölcsönös...
- Amikor elmentél 8 voltam... nem dohányoztam...
- Amikor elmentem én sem dohányoztam, szóval ez... döntetlen...
- Akkor sem értem... itt hagytál minket egy beteg apával... tudod milyen volt... olyan hirtelen felnőni? Nem csak nekem... hiába volt Alex jóval idősebb... de ... Anyu... – nyögte a lány... - Alex... olyan dolgokat tett, amit soha nem fog tudni megbocsájtani magának... és neked meg pláne... nem tudom mire számítasz... én elnéző voltam... de ő...
- Majd kiderül... mindennek megvan az oka... és ha ezt megértitek... akkor talán... megbocsájtotok majd... segíteni jöttem... legyen ennyi elég... egyenlőre...
Mélyet szippantott a cigiből, majd lassan fújta ki a füstöt... Ria még mindig nem hitt a szemének, hogy ott állt... hirtelen olyan távoli problémának tűnt a saját örlődése Adam miatt… mintha évek teltek volna el...
Meredten bámulta az aszfaltot, amin hirtelen cseppek jelentek meg... esni kezdett... csak állt az épület takarásában, a nő mellett aki soha nem volt ott amikor szüksége lett volna rá...
- Vissza kellene mennünk... lassan végeznek...
- Rendben - fújtatott a nő, láthatóan nem volt ideges, de a keze megremegett... amit persze megértett... Alex-el nem lesz egyszerű szembenézni...
Kinyitották belülről az ajtót, ahogy kopogott, majd visszasétáltak a színpad széléhez... épp időben... a ráadást játszották... és épp véget ért... Adam rám nézett, majd a mellettem álló nőn megakadt a tekintete... elköszöntek a közönségtől és felénk indultak el... Alex lehajtott fejjel épp egy törölközőbe temetkezve állt meg a húga előtt.... amikor felnézett újra becsukta a szemét...
- Basszus... - suttogta, mikor megint kinyitotta és még mindig ott állt az, akit nem akart látni... mindenki megállt egy pillanatra...
- Srácok... ő az anyám... - mutatta be végül a kérdőn őt figyelő bandának az ismeretlen nőt...
- Öhh... - nyögtek fel többen... - megyünk öltözni...
- Én is megyek... és szerintem... te is mehetnél... oda, ahol eddig elvoltál... - nézett dühösen anyura...
- Nem lehet... beszélnem kell veletek...
- Nekem nincs kedvem beszélgetni...
- Muszáj... Alex... - parancsolta Anne... mire Al meglepődve bólintott...
- Rendben... egy órát kapsz... otthon várjatok meg... Ria majd elvisz... - dobta a lány kezébe a kocsikulcsot... nem emlékeztem olyan alkalomra, amikor hagyott vezetni... pláne egyedül... - most átöltözök... és megyek utánatok
- Rendben kisfiam...
- Pfff... - hagyta el Al száját a megvetés minden jele... majd eltűnt az öltözőben...
Ria az útra koncentrált, szemüveg nélkül nem látott rendesen, de igazából ismertem az utat, szeretett vezetni és minden rendben lett volna, ha nem az anyja ül mellette, a körmét rágva...
- Én mondtam, hogy ne várd, hogy lelkesedjen...
- De adott egy órát... már ez is haladás...
- Hát nagylelkű volt... - vigyorodott el a lány... - tudod, nagyon megkomolyodott...
- Igen... látom... - nézett ki az ablakon...
Megálltak a ház előtt. Miután leparkolt, a házba sétáltak. Leült a kanapéra, Anne pedig végig simította a kandalló fölötti fotókat... egyiken sem szerepelt... csak az apjuk Al és Ria...
A lány a konyha felé vette az irány felpattanva...
- Kérsz valamit?
- Nem... nem kérek köszi...
A várakozás idegtépő volt... de hamarosan bevágódott az ajtó és Alex lépett be rajta Adam-el a nyomában...
- Adam... vidd el Riát...
- Nem... itt kell lennie... neked is... és neki is itt kéne... - mutatott Adamre...
- Ez az én házam, szóval ne oszd itt a parancsokat... meséld el amit szeretnél... ha kellünk hozzá hát itt vagyunk...
- Én inkább kimegyek cigizni... - mondta Adam... de Anne elkapta karját… - kérlek… - a hangja olyan bizalmaskodó volt, hogy Ria-t kirázta a hideg
Mind a négyen leültek és mint kiderült… várták a magyarázatot... hogy miért tűnt el majdnem 10 évre...

A prologus vége és 1. rész

Csak akiket meghívtam!
 Így olvashattok, ennek az az oka, hogy nem szeretném, hogy sokan lássák az írásomat... remélem tetszik :)

 Prologus vége

Az ágyon feküdt épp próbálta kipihenni az éjszakai rosszullétet, amikor a bátyja berontott és mint egy dúvad elkezdett a szekrényében turkálni...
- NE MÁÁÁR - üvöltött rá a lány
- Elvetted a kedvenc tőrömet már megint...
- Alex, megesküszöm, hogy nem láttam a hülye tőrödet… és nagyon örülnék, ha előbb kérdeznél és utána támadnál le...
- Mi van bagoly... minek az a szemüveg? - Támasztotta meg a nyikorgó szekrényajtót a fiú
- Ha nem látnád tanulok...
- Hé kiscsaj... hogy megy, haladsz? – vágott közbe Adam... Adam Moor, rég ismerte, mikor Alex eltűnt, ő nevelte… aztán, mikor a bátyja előkerült hosszú évek után a fiúval megalakították a zenekart, ami mostanra világsikereket ért el…
- De jó, hogy itt vagy... nincs más akit fáraszthatsz? - Nézett rá morogva, majd elfintorodott dühében
- De harapós ma valaki... csak vissza ne harapjak... – hajolt egész közel hozzá Adam...
- Ez nálam nem jön be... - állta a tekintetét, pedig már a száján érezte forró leheletét...
- Kár... - vonult ki lehajtott fejjel... – Uhu – gúnyolódott a lány szemüvegén
- Marha vicces vagy! - Kiabált utána...
- Hagyd rá - vigyorgott Al - Ria tényleg nem láttad a tőrömet, vadászni kell mennünk újra… fontos lenne…
- Nem... - A világ leghülyébb nevének tartotta a sajátját, bár valójában Ariana volt a teljes neve, de ezt egészen kis kora óta nem hallotta, csak, ha nagyon kihúzta a gyufát.
Beletemetkezett a tanulásba…
- Ria!!!! - üvöltött újra Alex, ezúttal, a ház földszintjéről. A lány fújtatott mérgében, amiért megint megzavarta őt…
- Mi van már?
- Menned kell... kértél hogy szóljak...
- Ohh kösz Alex... – felkapta a táskáját és már rohant is kifelé.
- Hallod UHU rajtad maradt a szifonszemüveged... - kiabált utána Adam a kanapén terpeszkedve...
- Kösziiii... – morgott rá, miközben elviharzott…

1.

„A Nap nem más, mint hevesen lángoló üzemanyag (...). És amikor ez a mi csillagunk, ez a különben egészen átlagosnak nevezhető csillag kifogy az üzemanyagból, akkor örök sötétségbe borul a Naprendszer.”

Az újabb rémálomból éles hang ébresztette a lányt. Csöngettek. Adam és Alex előző este óta nem kerültek elő, de a lány nem is várta még, hogy megérkezzenek a két fiú rendeszeresen eljárt otthonról és néha Ria is csatlakozott hozzájuk...
Ria kelletlenül fújtatott egyet.
- Ki vagy?
- Adam!
- Akkor gyere be – kiabált ki...
- Elhagytam a kulcsomat... – Már megint... gondolta gúnyosan Ria, majd miután elfordította a reteszt az ajtón, hangosan kattant a zár. Adam előtte állt.
- Pocsékul festesz – közölte a lánnyal. Arcán a vonások épp olyan tökéletesek voltak, mint szinte világító kék szemei. Ria sokszor gondolkozott el rajta, hogy tulajdonképpen milyen jóképű. A sápadt bőre, a ritka színű, bronz haja... még a hamiskás mosolya is, ami olyan csibészessé tette... de a lányt mindig megzavarta valami... az az apró sárgás csillanás a szemében... mintha mindig elhallgatna valamit...
- Köszi, csak... nehéz éjszakám volt.
- Megint rosszat álmodtál? – kérdezte, miközben a fiú kirázta hajából a vizet, majd lerúgta magáról a véres, fekete tornacipőt. Ria elfintorodott.
- Megint ugyanazt álmodtam, apuról, aztán a menekülésről, meg arról a valakiről...
- Talán valami emlék... a Napháború előttről...
- Én nem éltem akkor... ráadásul amikor a nap kialudt...
- ...majdnem minden emlék eltűnt azelőttről... én is tudom, de... ki tudja, talán ez olyan emlék, ami nem a tiéd, talán valaki mesélt valamit és te elfolytod... nem olyan, ami eltűnt. Alex azt mondta...
- Ő hol van? Megint eltűnik? – Adam kék szemei dühösen villantak...
- Ne csináld ez Ria... tudod jól, hogy nem ő döntött így...
- Nem, nem tudom, ahányszor megkérdezik, mindig már és más mesét talál ki róla, hogy merre járt. És én csak azt tudom, hogy amikor kicsi voltam... ő eltűnt.
- Én most elmegyek fürdeni – mosolygott a lányra... – nem jössz?
- Pff... fürödjön veled a rossz nyavaja...– fújtatott Ria, majd a gondolatba is beleborzongott. Nem csak Adam miatt... A víz állandóan hideg volt a háború óta.
Felvette fekete kapucnis pulóverét. Az órára pillantott. Délután négy.
- Megyek! – kiabálta be a fürdőbe a lány.
- Hova? – nyitotta ki az ajtót Adam, épp a haját törölte, fekete farmerja a csípőjére csúszott, és a szárán taposott, miközben mezítláb átsétált a szobán.
- Tudod, hétfő van, felolvasóestet tartanak a régi könyvtárban.
- Maradjunk abban, hogy pár nyomi, mesél egymásnak egy romos épületben... – elhúzta a száját.
- Én is nyomi vagyok...
- Nem... te csak Uhu vagy... ne hagyd itthon a szemcsidet... nem tudom, honnan szereznénk újat, ha elhagynád...

A felolvasó estek egyszerűsége volt a legjobb dolog a Napháború óta. A hozzá hasonlóan nagy fantáziával megáldottak kis csoportja gyűlt össze ilyenkor, és felolvasták az agyszüleményeiket. Ria általában csak hallgatta őket, túl szégyenlős volt, hogy felolvasson bármit is abból, amit ő maga írt.
Már késő este volt, amikor végetért, nem mintha ez sokat változtatott volna a helyzeten. A sötétség miatt az utcai lámpák folyamatosan világítottak mindenhol. Most sem volt ez másképp.

Meglátott egy ismerős arcot, de nem Alex volt, hanem Josh... Josh Fellings, a bátyja zenekarának gitárosa… Sötét, hosszú haját az arcába fújta a szél, ahogy felé sétált, és máris mosolyra húzta a száját...
- Hé kislány, kell egy fuvar?
- El sem hiszem, hogy épp erre jártál...
- Ne is hidd... a hülye bátyád kért meg, hogy jöjjek el érted...
- Jesszusom, azt hiszi, hogy képtelen vagyok haza menni egyedül...
- Na... én éhen halok... eszünk valamit?
- Jó, legyen...
Valami eldugott kis helyre ültek be... Ria a felismerhetetlen salátának csúfolt valamit rágcsálta ő pedig mesélt valamit Alex és Adam számára kitalált szívatásról, amit a többiekkel terveznek...
- Ria, szeretnék kérdezni valamit...
- Igen?
- Mi a bajod Adam-el?
- Áhh... igazából ez elég összetett... állandóan kóstolgat, ráadásul nem tudom komolyan venni, akármikor voltunk valami buliban mindig más csajjal jelent meg, pont mint a tesóm... és az a rengeteg rajongó... tudod én nem szeretnék ilyen módon a reflektorfénybe kerülni...
A fiú keserű mosolyra húzta a száját
- Ezek szerint nem lennél együtt olyannal, aki híres?
- Nem hiszem...
Lehajtotta a fejét egy pillanatra...
- De persze ki tudja mit hoz a jövő...
- Hát, mindenesetre remélem megtalálod azt aki boldoggá tesz...
- Köszi - mosolygott rá a lány... - te is megérdemelnéd a boldogságot... tényleg... soha nem láttalak még senkivel...
- Várom az igazit... - mosolygott vissza
Némán sétáltak az úton a házig…
- Bejössz?
- Igen, megbeszélés lesz...
- Akkor mehetünk? - nézett a fiú szemébe...
- Persz... - Kezdett bele, de elkapta a lány karját, ahogy elindult volna... - várj Ria... biztos, hogy nagyon zavarna, ha valaki híres? – húzta magához... ő pedig egy pillanatig hagyta magát... de aztán feleszmélt…
- Igen... Nem... talán ezt mégsem kéne... – húzódott el Ria… - sajnálom… - suttogta, majd besétált a házba.

Mindenki elpárolgott az este, hosszú magyarázkodás után Josh is távozott... Adam-et viszont nem lehetett kitenni. Makacsul elaludt a kanapén... Alex próbálta felkelteni, de nem sikerült...
- Nincs hol laknia?
- Jajj ne legyél már ilyen... itt nőtt fel, több joga van itt lenni mint neked… és utálja, hogy egyedül van... - magyarázta a bátyjának Ria
- Jó, ez rendben, de lassan már itt lakik...
- Nem elfér?
- Deh... – nyögte a fiú - Felnőttél Ria... – támasztotta meg az ajtófélfát…
- Nem volt más választásom... megyek aludni...
- Én… sajnálom…
- Jó éjt... – választotta újra a menekülő utat, nem tudta, mikor tudja megbocsájtani Alex eltűnését…
- Neked is... – Alex lehajtotta a fejét de még nézte, ahogy húga elvonul a fürdőszoba felé.

A jéghideg zuhany után Ria az ágyban feküdt, de alig bírt pihenni. Csak forgolódott, amikor nyílt az ajtó. Adam tántorgott felé...
- Mit keresel?
- Ágyat, ahol ki tudom nyújtani a lábam...
- Ha már ilyen hosszú...
- Haha... nagyon vicces...
- És miért az én szobámban keresel ágyat?
- Mert a te ágyad kényelmes... - ledobta a cipőjét és pofátlanul leült az ágy szélére... arréb taszigálta és mellé feküdt...
- Aztán semmi tapi... - vigyorgott...
- Te mekkora...
- Csssss hagyj aludni te UHU... ne huhogj...
- Adam...
- Na...
- Miért akarsz itt aludni?
- Tudod miért… elmondtam már, hogy szeretlek – A fiú, ahogy felemelte a fejét és egyenesen Riára bámult, érezte, hogy felé hajolna… minhta valami mágnes húzná…
- De ez nem helyes… - fordította el a fejét hirtelen
- Akkor sem adom fel... – mosolyodott el Adam, majd a hátára fordult… - de hallod Uhu... aludj mostmár...
Mikor egyenletesen szuszogott a fiú, Ria kiszökött mellőle... nem akart a fiúval aludni… túlságosan közeledett felé újabban Ria pedig ezt nem akarta... végre elhelyezkedett a kanapén, amikor a konyha felől furcsa hangokat hallott... amikor felkapcsolta a villanyt, azt sem tudta hova nézzen... Alex kergetett valamit veszettül…
- Mi a fene? – állt döbbenten a lány
- Patkány
- Ja... én inkább megyek.. bocs... – morogta Ria
- Kösz a segítséget!!! – kiabált utána bosszúsan a bátyja…
A terasz volt a mentsvára... betakarózva ücsörgött egy napozóágyon, cigi lógott a szájából, amikor a bátyja mellé lépett...
- Megvan?
- Kiraktam… Miért nem alszol?
- Adam befoglalta az ágyamat.
- Szóval… még mindig úgy gondolod, hogy elfér? Amúgy meg, azt hiszem mi keltettük fel... még itt feküdt, amikor... elkezdem harcolni a patkánnyal - elnevette magát megint...
- Biztos, hogy felébresztettétek...
- Alszol velem?
- Ha megfürdesz... - vigyorgott rá a bátyjára
- Már megfürödtem, te kis hülye... – borzolta össze húga világosbarna tincseit.
Végül egy ágyba préselődve aludtak. Alex átölelte húgát védelmezőn, mint kiskorukban, mikor még mind a ketten féltek a mumusoktól...