12.rész

Nos jelenleg itt tartok, ráadásul a héten költözöm, úgyhogy most nem sok időm lesz, de utána írok... és hozom az új részeket :)

12.

„Néha... nehéz megismerni a világot a maga igaz valójában. Nehéz látni a valóságot. (...) A legtöbb embernek sosem sikerül. Talán el sem viselnék.”

Cori és Cassiel a szobájukban ültek az ágyon. A lány épp olvasott az angyalfiú figyelmét pedig nagyon lekötötte valami amit a kezében forgatott.

- Casse, Evelyn látni akar, most azonnal... – Lépett be Delante, megzavarva a csendet.

- Hm? – nézett fel a fiú, üres tekintettel...

- E V E L Y N... V Á R... R Á D– betűzte lassan Dante, hogy eljusson Casse tudatáig...

- Ja megyek... – vigyorodott el Cassiel. Cori fel sem nézett a lapok mögül, csak intett egyet szerelmének...

- Te is készülj, kilencre az Angyalok termében kell lennünk! – morgott húgára a szőke fiú, de az őt is elintézte egy legyintéssel...

Ria egy apofillit tőrrel játszott. Eszébe jutott, hogy amikor először találkozott Delante-val, a fiú kezében is egy ilyen tőr volt, akkor ezüstnek hitte... persze most már tudta, hogy nem az volt.

Dante az ajtófélfát támasztotta és vigyorgott...

- Azt hittem észre sem veszel... – szólalt meg, amikor Ria ránézett...

- Az ezüst árt nekünk? – kérdezte...

- Nem... – Előhúzott egy láncot a pólója alól. – látod?

- Az ezüs golyó sem?

- Azért annak senki nem örül, ha meglövik, de manapság erre nem nagyon van példa... tudod a Nap kioltása után nem sok fegyver maradt a földön...

- Igen azt tudom.. a háború után, minden fegyvert elégettek az emberek... azt hitték az okozta a Nap halálát...

Dante elmosolyodott...

- Elég nagy butaság...

- Annak nem, aki nem ebben a világban nő fel... – gondolkozott el Ria... pár hete még ő sem hitte, hogy az emberek történetei a háborúról tévednek...

Dante mellé lépett és átölelte.

- Nem tudom mi lesz, ha átmentünk...

- Ugye most nem kezdünk búcsúzkodni... mint a katonák, akik háborúba mennek...

- Számba kell venni a lehetőségeket... – mosolyodott el keserűen... – ráadásul, ha veled történne valami... azt nem akarnám túlélni...

- Ilyet ne is mondj... ha bármi történne velem... még akkor is előtted áll az örök élet...

- Te tovább tudnál élni, ha nekem bajom esne?

- Neked nem eshet bajod... – rázta meg a lány a fejét, mintha kirázhatná belőle még a gondolat szikráját is... majd lehatott fejjel folytatta... - mert olyan világ nem létezik, ahol te nem vagy mellettem...

A lány szemébe rózsaszínes könnyek gyűltek... Dante Ria álla alá csúsztatta ujjait és felemelte fejét, hogy meg tudja csókolni a lányt.

- Ne sírj... emlékszel?... nem búcsúzunk!

Ridien rontott be kopogás nélkül, össze vissza hebegve, valami idegen nyelven.

- Mi? – kérdezett vissza Ria az érthetelen hablatyolásra.

- Josh... felébredt...

Dante felkapta a fejét, a lány lábai megremegtek...

- És... át kellett... – nem tudta befejezni, mert a kék macskafiú elkapta a kezét és maga után húzta...

- Nem tudok semmit, csak a királynő parancsát teljesítem. Delante mögötük kullogott.

A kórterem pontosan olyan volt, mint az emberi világ kórházaiban, leszámítva, hogy itt mindenféle gyógyfüveket lehetett látni. Josh az egyik fémrácsos ágyon feküdt. Láthatóan épp meredten figyelte, ahogy a macskaszerű Sophie valamiféle gyógykeveréket állít elő levelekből és magokból.

Ahogy beléptek, rögtön odakapta a fejét és elmosolyodott.

- Ria! Végre egy ember... – a lány elhúzta a száját, de nem szólt semmit, csak az ágyhoz lépett és átölelte a fiút.

- Hogy érzed magad?

- Hát... elrabolt egy elmebeteg és amikor magamhoztértem, megkínoztak... valami féle kapuról faggattak, azt akarták tudni, hogy akarok e örök életet... aztán nem emlékszem semmire, csak, hogy pár gothnak öltözött kapucnis nindzsa kimenekített, onnan ahol fogva tartottak... először azt hittem, hogy biztos valami tömeggyilkos elmebeteg volt, de aztán mikor felébredtem... Sophie volt az első, akit megláttam... és azt hiszem még mindig nem teljesen értem, hoyg hogy kerültem ide, ahogy azt sem, hogy te mit keresel itt... – nézett a lányra meredten...

- Azt hiszem, jobb, ha hátra dőlsz... – kezdett bele Ria... – vágjunk a közepébe... először is én azért vagyok itt, mert... – felnézett Dante-re, aki most mosolyogva figyelte, hogy reagál az „ember” a lány ondandójára... – vápír vagyok...

- Remek... – nézett a plafonra Josh...

- Ne, figyelj... ez komoly... az apám rabolt el téged és a bátyámmal kínoztak meg... mindketten... hisznek valami ostobaságban... hogy az emberek közé engedhetik az olyan szörnyeket, mint amilyen én is vagyok... – elmosolyodott halványan.

- Alex soha nem tenne ilyet...

- Alex... vámpírvadász és... ő nem a bátyám...

- Most már kezdem elveszíteni a fonalat... – könyökölt fel Josh

- Akkor inkább elmesélem onnan... amikor utoljára találkoztunk...

A fiú fájdalmas arckifejezése elárulta, hogy pontosan fel tudja idézi azt az estét, amikor a lány fájdalmat okozott neki... egy pillanatra sem vette le a szemét Riáról, amíg az mesélt, csak akkor nézett fel az arroganciától füstölgő jégszőke fiúra, mikor Ria elmesélte neki, hogy ők bizony együtt vannak...

- Akkor Adam végig...

- ... átvert mindenkit... – a lány érezte, hogy Josh közelségétől maró égés fut végig a nyelőcsövén... Ridian épp időben jelent meg...

- Ria, a Menedékházba vittem a... vacsorátokat... – dadogta... nem tudta, mit is mondhatna az emberfiú előtt... Josh meredten bámulta őt így is minden alkalommal... a Básztiták hozzá szoktak, hogy még a kárhozottak is megbámulják őket, de Josh volt az első ember aki betette a lábát a zárt világba. Ridian néha elmélázott mellette, amíg nem volt magánál, hogy ő vajon milyen lenne embernek, ha nem lenne kék és nem nőttek volna fülei meg karmai...

- Köszönöm... – hallotta meg a lány hangját...

Delante fészkelődni kezdett az ajtóban, Ria pedig elmosolyodott, miközben arra gondolt, hogy teljesen mindegy, hogy egy férfi ember, vámpír vagy akármi... ha a gyomráról van szó.

- Josh, most pihenj... nekik táplálkozniuk kell... – tette kezét a fiú homlokára Stephanie...

- Menj csak... – engdte el Josh Ria kezét és már szinte azonnal aludt is.

- Nem gondoltam, hogy ilyen jó fogadja... az emberek általában beleőrülnek, ha meglátnak minket... pláne egy Básztitát... – lépkedett Delante a lány mellett. Az egyik kezét a lány kezébe csúsztatta és megállítva őt, magához húzta... – jobban vagy?

- Persze, most, hogy Josh jó helyen van... már csak egy dolgot szeretnék... – Dante közelebb hajolt a lányhoz.

- Csak egyet? – kérdezte leplezetlen kacérkodással a hangjában...

- Jajj tudod, hogy nem úgy értettem... – a lány hirtelen zavarba jött.

- Rendben, akkor mia za az egy dolog...?

- Szeretném, ha Adam és Sebastian megfizetnének mindenért... – nézett vad tűzzel a szemében a fiúra...

- Meglesz... – komolyodott el az. – minden rendben lesz... megígérem neked... és utána rátérhetünk arra az egy dologra amit én szeretnék... – ölelte át a lányt...

- És mi lenne az...?

- Azt még nem mondhatom el... de megígérem, hogy te tudod meg elsőként... most viszont... menjünk enni...

Ria jóval nyolc körül már a templom előtt állt. Delante egy órával előtte eltűnt és csak annyit mondott, hogy sürgősen beszélnie kell Corival... de megígérte, hogy kilencre odaér.

Ridian lépett ki a kapun valamit a kezében tartott, amiről Ria nem tudta megállapítani, hogy mi volt.

- Szia! – köszönt rá a macskafiúra...

- Szia – ahogy felé fordult, látta, hogy a valami egy rongyba tekert, hatalmas, zölden világító apofillit kő.  – ezt el kell vinnem a fegyverkovácshoz... nincs kedved velem jönni, még van úgy is idő... tudod még csak... nyolc óra van...

- Persze, szívesen elkísérlek... – mosolygott. A gyorsaságuknak köszönhetően, pillanatok alatt odaértek, az egyik hegy lábánál álló aprócska kunyhóhoz. Ria-t mesebeli helyekre emlékeztette... Ahogy beléptek meglátott egy apró termetű férfit. Idősnek tűnt. Arca és vonásai kígyószerűek voltak, még szemei is sárgán villantak, ahogy meglátta vendégeit.

- Nahát Ridien, gyors voltál és még vendéget is hoztál... – mosolyodott el, látni lehetett apró tűhegyesnek tűnő fogait.

- Ria vagyok... – mutatkozott be

- Seraph... – ahogy elvette a követ, ami apró kezeiben hatalmasnak tűnt, Ria megátta a hátára feszülő ezüstös színű szárnyait. Nahát, egy Tündér... gondolta...

- Ó igen... jól látod... – vigyorodott el ismét Seraph, megvillantva fogsorát.

- Hallja a gondolataimat?

- Ó, hát persze... angyalvér folyik az ereidben... ha csak ugyan elenyésző mennyiségben is....

- Tehát a bosszú angyalai hallják a vámpírokat, a tündérek pedig az angyalokat...

- Ó tulajdonképpen így van, de azért nem minden tündér... csak mi a halál hírnökei...a Banshee-k...

- Halálhírnök? Nem tűnik hálás feladatnak...

- Valójában ez nem feladat... – horkantott fel a tündér... - ... csak egy klán elnevezése...

- Elnézést... – Ria beállt egy sarokba, mintha csak Seraph büntetésbe küldte volna...

Onnan figyelte, ahogy a pici kezek megtörik a követ, majd az egyik nagyobb darabból egy kardot formálnak... varázslattal dolgozott, így Ria akaratlanul is elgondolkozott rajta, miért hívják kovácsnak, mire a tündér morgolódva ránézett...

- Ariana... a kovács elnevezés, talán mégis csak egyszerűbb mintha mondjuk kardkészítő varázslónak hívnának... – Ridian felnevetett... a lány pedig most már rettentően kellemetlenül érezte magát...

- Ne aggódj, nemsokára végzünk... nahát, újabb vendég... – kapta fel a fejét még mielőtt kopogás hallatszott volna...

11.rész

11.

„Ha két ember igazán fontos egymás számára, akkor a világ többi része megszűnik létezni. Ha veled vagyok, én pontosan ezt érzem.”

- Amikor tizennégy voltam, Cori pedig tizenegy, akkor történt, tudod, akkor még emberek voltunk... a szüleink nem úgy neveltek minket mint az átlagos embergyerekekt, otthon tanultunk magántanárral, lovagolni és harcolni tanítottak minket. Időnként jöttek hozzánk más vámpírok és a gyerekeikkel játszhattunk... de az emberekkel csak nagyon ritkán...

Egy éjjel aztán felriadtam. Cori nyugodtan aludt, de én hangokat hallottam a házunk alsó szintjéről... ahogy a lépcsőn lefelé lépkedtem, láttam három árnyékot... kettő a szüleimé... a harmadik pedig Sebastian-é volt. Annyira megijedtem... a lépcsőn ülve végignéztem, hogy szó szerint kivégzi a szüleimet... közben folyamatosan arról beszélt, hogy elárulták őt... akkor sikerült először lárhatatlanná válnom, pedig még nem is változtam át... visszarohantam Cori-ért, felkaptam és rohantam vele láthatatlanul az utcákon... – valahonnan zene szólt... Ria már tudta, mert napok óta hallgatták... a farkasok a ha veszélyt éreznek, mindig táncolnak és énekelnek...

- Még csak gyerek voltál... – felelte a lány végül...

- De tudtam, hogy mit kellett volna tennem...

- Megmentetted a húgodat és magadat... a szüleid biztosan nagyon büszkék lennének ezért rád...

Elgondolkozott... Ria pedig elképzelte a szőke hajú gyerek Dante-t, ahogy a még kisebb húgával sétál az éjszakában... és elszorult a szíve... Kopogtak... Delante felállt kinyitni az ajtót... közben morgott valamit, arról, hogy sehol nincs nyugtuk...

- Ridien vagyok, a királynő küldött - lépett be az ajtón egy Sophie-hoz hasonló lény. A fiú bőre kék volt, de ugyanúgy csillogott, mint Sophie-é. A lábai mancsokban végződtek és kék macska farka a háta mögött tekergőzött. Látszólag ideges volt, de sokkal kedvesebben viselkedett, mint Sophie.

- Ééés? – Dante kicsit türelmetlenebb volt az átlagosnál...

- Ja igen, Ria, a királynő üzeni, hogy vár titeket a nagyteremben... valami Josh-ról volt szó... sajnálom, de még csak ma kezdtem az udvarban és máris feladatokkal látnak el... – panaszkodott Ridien Dantenek, de az nem is figyelt rá...

- Josh... – ismételte a lány...

Azonnal talpon volt, mezitláb rohantak a kék macskafiú után át a templomtéren... Dane szorította Ria kezét...

Az angyalok temének köve még az ő bőrükhöz képest is hide volt... pláne hogy beköszöntött a tél...

Emily épp a Cassiel angyalt ábrázoló szobrot nézegette...

- Nagyi... – bukott ki Ria száján... mire Emily megpördült saját tengelye körül és halványan elmosolyodott...

- Nahát... milyen gyorsan jöttetek... - a tekintete a meztelen lábaikra vándorolt... a lány máskor biztosan kellemetlenül érezte volna magát, de most csak egy dolog érdekelte...

- Josh...???

- A katonáink megtalálták... nagyon megkínozták... jó ideje nem evett és talán át is kell változtatni... – csóválta meg a fejét, amitől az ezüstös haja úgy csillogott, mint ezernyi apró holdkő... - jelenleg Sophie ápolja... de nemsokára bemehetsz majd hozzá... gondoltam örülni fogsz...

- Köszönöm... – Ria Emily felé lépett, aztán eszébe jutott, hogy talán illetlenség megölelni a királynőt, még akkor is ha történetesen az tulajdon nagyanyja, de a nő mosolyogva megölelte... furcsa illata volt, mintha a nyár keveredne a tavasz az ősz és a tél ezer illatával

- Üzenek, ha felébred a fiú... addig pedig... pihenjetek, úgy döntöttünk, hogy a Tanács, holnap ellátogat a Peremvilák Vadásztanácsához... szövettségre lépünk, ha sikerül megegyeznünk, hogy megállítsuk Sebastiant... szeretném, ha velem jönnétek holnap...

- Nagyon szívesen... – hajtott fejet Delante...

- És szóljatok a vadászfiúnak is... ő is velünk jön...

- Rendben – felelte a fiúval egyszerre Ria

- Köszönöm...- mondta Emily, azzal elpárolgott előlük.

A fiú átölelte a lány derekát és maga felé fordította.

- Meglett Josh... most már nem kell magadat okolnod semmiért... – mosolygott

- De... ha át kell őt változtatni, az is az én hibám lesz... és, ha nem akarná ezt az életet?

- Erről már igazán nem te tehetsz... – lehajolt és egy puszit nyomott a lány arcára... – valójában az elrablása is Adam hibája volt... nem a tiéd, de az, hogy ennyire megkínozták... pláne nem a te hibád...

Körbe sétálgattak a teremben, amikor Ria megállt egy angyal szobra előtt...

- Shalgiel... – felnézett a fiúra... - Hogy kaphattunk nevet egy angyalról... ez a család elátkozott... 

- Igazából ennek is elég hosszú története van... de lerövidítve a lényege az ami a szemed előtt zajlik... Casse és Cori között... Shalgiel ő is nemzett egyet a bosszú angyalai közül... aki azután mint Cassiel Corival, összejött egy vámpír lánnyal... így tovább adta a képességei egy részét... de ez a te generációdban már alig mutatkozik... de Evelyn... például ezért tud eltűnni, mint a kámfor...

- Azt hittem portált használ, mint Sebastian...

- Tulajdonképpen igazad van...

- Akkor Sebastian és Adam is az angyalvér miatt tudnak portálokon közlekedni?

- Talán igen...

- Akkor én is...

- Ezt évekig is eltarthat megtanulni Ria... – rázta meg a fejét... – és nem hiszem, hogy Evely-n akarná, hogy használd... hiszen nem is beszélt róla... és, ha ő nem segít, akkor nem fogod tudni hogyan kell...

- Talán megkérhetném...

- Szerintem most koncentráljunk a holnapra... aztán majd meglátjuk... – mosolygott a lányra miközben vékony ujjaival végig simított egy kósza hajtincsén, a helyére igazítva azt...

Teljes fegyverzetben vártak a templom előtt Emilyre. Alex idegesen dudorászott valamit, Delante a tőrével játszott. Ria gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott Shalgiel angyal, aki csaádjának az őse, vajon mit gondolna most, hogy Sebastian megszállottságát látva... de nem volt ideje sokáig gondolkozni, Evelyn jelent meg előttük Ridien és Sophie társaságában...

- Köszönöm, hogy velem tartotok...

- Hogy van Josh? – kérdezte Alex idegesen

- Rendben lesz, egyenlőre még mindig nincs magánál, de sokkal jobb az állapota... – felelte Sophie

A híd felé indultak... a világosság ellenére, esett az eső. Ahogy a hídra léptek Ria-t elfogta valami ideges érzés... felidézte az alkalmat, amikor legutóbb ott járt. Akkor Adam várta őket a híd túloldalán... bronz haja az arcába lógott és szemei gonosz fényben égtek... talán soha nem is volt benne jóság... gondolta a lány...

Ezúttal más volt a helyzet. A hídon már várták őket, méghozzá két Vadász... egyenruhájuk a vámpírokéhoz hasonlóan tele volt fegyverekkel. Mindkettőjük hátára nyílvesszőket rejtő tegezt erősítettek... kezükben pihentek az íjjak. Mikor odaértek, meghajoltak a királynő előtt majd egy szó nélkül elindultak a város felé. Nem haladtak túl gyorsan... mintha csak kímélnék magukat, aztán Ria-nak eszébe jutott, hogy annak ellenére, hogy hasonlóak a vámpírokhoz ők mégiscsak inkább emberiek... Alex-re pillantott... Nézte a hosszú fekete hajú fiút, ahogy minden lépésénél, szaporán veszi a levegőt... hallotta, ahogy idegességében dübörög a szíve... Ria egy halvány mosolyt varázsolt arcára, hogy nyugtatni próbálja őt... de Alex, csak visszamosolygott és tovább lépkedett határozottan... A városban most is sötétség volt, a Külsővilághoz hasonlóan. Mindenfelé fáklyák világították be az utcákat. Több irányból figyelték őket, ahogy végig haladtak a főutcán, a vadászok nyomában. Anne jutott eszébe, vajon ő is önszántából állt Sebastian oldalára? Biztosan, hiszen lehtősége lett volna megállítani őt, de ahhelyett egyenesen hozzá rohant... az anyja is elárulta őket... de ez valahogy mégis kevésbé fájt, mint Adam árulása... Adam mellette volt egész életében, az anyja pedig soha nem volt ott, amikor szüksége lett volna rá...

- Ria.. – szakította félbe Delante – baj van...?

- Nem, csak... elgondolkoztam... – súgta a mellette haladó fiúnak...

A főtér hasonló volt, mint a Zártvilágban, de itt nem sétálgattak nézelődők, a vadászok sorakoztak mindenfelé, miközben kiképzőik hangos kiáltásokkal osztották a parancsokat. Az egyes csapatokat különféle színű ruhák jellemezték... Az egyik Alexéhoz hasonlóan fekete ruhás kiképző eléjük lépett...

- Alexander... csak hogy előkerültél... – morgott rá a fiúra, aki ettől még idegesebb lett... – elárulnád... – de elakadt mondandójában, mikor végignézett az Alex-et kísérő társaságon... a két katona felé fordult...

- Elárulnátok, hogy mi folyik itt?

- A Tanács hívatta a Vámpírok királynőjét, a többiek a kísérői... az ifjú vadász pedig a Zártvilágból jött... velük együtt...

- Talán majd elmagyarázhatnád... mi folyik itt... – fordult vissza a kiképző Alexhez...

- Mindent megtud a maga idejében Vadász... – szólt közbe leplezett türelmetlenséggel Evelyn... a kiképző csalódottan ellépett az útból...

A főtéren álló hatalmas létesítmény szinte minden részlete üvegből épült , és itt egyáltalán nem hasonlított templomra. Inkább olyan volt, mint egy üvegház és egy mesebeli kastély keveréke, emeletekkel és rengeteg üveggel. Ria több felé is mocorgást látott, ahogy közeledtek. A kapun belépve azonnal megcsapta valami elképesztően émelyítő virágillat. Szívesen prüszkölt volna egyet, de inkább csak koncentrált, hogy ne szagoljon a levegőbe véletlenül sem. Delante is elfintorodott... Az előcsarnokon haladtak át, egy üveg kupola alatt... körülöttük milliónyinak tűnő különböző színű és fajtájú virágok tengere sorakozott... A katonák kapkodva tovább haladtak... ők sem bírják a tömény illatot – gondolta Ria.

A csarnokból az előttük lévő terembe léptek. A lány azonnal látta a falakról zölden és ezüstösen világító láthatatlanná tévő jeleket... az egész termet beborították, még az üveg tetőt is, ami a világítás miatt, árnyékokat vetett a lábuk alá...

A terem közepén egy asztalnál ültek páran. Fekete csuklyás köpenyt viseltek, amelyeken szintén végig láthatóan voltak az ezüst rajzolatok. Egy hely állt üresen, melyet azonnal elfoglalt Emily. A gyertyák fényei máskor ezüstös haját most arannyá festették, fehér ruhája pedig úgy virította fekete gyülekezetben, mintha ő lenne a nap, a sötét égen.

- Köszönöm, hogy fogadnak bennünket! – Kezdett bele... – Mint már bizonyára mind tudják, azért jöttem, hogy összefogjunk Sebastian ellen...

- A fiáról beszél... – hördült fel az egyik Tanácstag

- Így van, de minket vámpírokat, nem vakít el a családi kötelék, úgy ahogyan az embereket... tudom, hogy a fiam bűnt követ el... és tisztában vagyok a következményekkel, amit a tettei okozhatnak...

- Ha az emberiség ellen indul újra... a vadászok feladata megállítani őt... – szólalt meg újra a csukja alól az alőző hang... Ria elgondolkozott, hogy vajon a Tanács tagjai is egytől egyig olyan fiatalok maradtak-e, mint Alex, vagy Anne...

- A Vadászok annak idején sem tudták őt megállítani amikor Maleficus boszorkánymester segítségével kioltotta a Napot, ezzel lehetővé téve a vámpíroknak és a démonoknak, hogy az emberek között járjanak...

- A Vadászok helyre hozták a hibát és azóta eltelt több mint tizenöt év... – felelte az előző

- Nincs igazad testvér... – szólalt meg egy határozottabb, mélyebb hang... – A Vadászok akkor tévedtek... engedtünk Sebastiannak, amikor megengedtük, hogy töröljék az emlékeket... miután azt gondoltuk, hogy nem él... hagytuk, hogy az emberek Nap és emlékek nélkül éljenek...

Ria érezte, hogy megfeszül... a vadászok hagyták, hogy az emberek emlékeit elvegye az apja... hirtelen megvetést érzett... szeretett volna újra az utcán lenni...

- Amíg a tanács ülésezik... addig a királynő kivételével, megkérek mindenkit, hogy távozzon... – hallatszott egy hang az épület minden sarka és fala felől... Ria Emilyre nézett, aki alig láthatóan bólintott.

Ridien és Sophie már elindultak kifelé, így Dante és a lány kelletlenül követték őket... Alex is épp indult volna, de az egyik hang megállította...

- Alexander! Keresd meg a szakaszodat és csatlakozz hozzájuk...

- Én... – nyögte, mire Ria megtorpant... – szívesebben maradnék a húgommal....

- A vámpír nem a testvéred... a szakaszodban a helyed... vadászként ez a kötelességed... – A lány látta, ahogy Alex keze ökölbe szorul, de fejet hajt, majd elhalad mellettük...

- Akkor is a húgom... de rendben... megkeresem a szakaszomat... – dünnyögte inkább csak magának. – Sajnálom – nézett Ria-ra és dühösen kivonult a teremből... Delante és Ria némán követték... A főtéren sorakozó vadászok között a lány elvesztette szem elől a bátyját... igen - gondolta... Alex akkor is a bátyja... bosszantotta a lányt, hogy elválasztották őket egymástól... Ridian és Sophie elvonultak a tér egyik félreeső sarkába és a vadászokat figyelték.

- Idegesít ez a semmit tevés... – még mindig az üvegkastély előtt álltak, Dante legalább tízszer mondta már el, hogy mennyire idegesíti a semmit tevés, de Ria-t nem zavarta... ő is ugyanezt érezte. Semmit nem tudtak és a tanács órák óta ülésezett...

- Ki az a... Maleficus? – kérdezte Ria...

- Maleficus egy boszorkánymester volt... egy olyan warlock, aki bármit megtett volna annak, aki egy jó boszorkány erejét ígéri neki... de a vámpírok „történelemkönyveiben” nem lehet olvasni róla, hogy Sebastian egy boszorkánymester segítségével oltotta ki a napot, ahogy arról sem tudtam eddig, hogy a Tanács engedélyezte az emberek emlékeinek kitörlését... – dühös fény villant a szemében...

- Talán jobb lenne, ha... nem is lépnének szövettségre velünk... – merengett el a lány...

- Mind követünk el hibákat Ria... talán most... helyre hozzák a korábbi hibákat...

Az ezüstösen csillogó jelekkel ellátott hatalmas üvegajtó kitárult. Emily és egy csukjás lépett ki rajta. A vadászok mind megálltak és feléjük fordultak.

- A Tanács döntött... – mennydörögte a csukja alól a hang... – szövettségre lépünk az elátkozott lényekkel... mire Evelyn királynő visszatér katonáival, mindenki álljon készen... Mindenre fessetek láthatatlan jeleket... át kell lépnünk a Külső világba, hogy megállítsuk Sebastiant... szeretnénk, ha ez minél kevésbé tűnne fel az embereknek!

- PARANCSÁRA URAM – zúgott fel a vadászok tengerének végtelenített morajlása... Ria megborzongott a hangtól.

- Menjünk... – lépett melléjük Emily. Érzelemmentes arca nem árult el semmit... Ria nem tudta, vajon aggódik-e... a nő portált nyitott... – siessetek... – szólt, majd mind átléptek egyenesen az Angyalok termébe...

- Azta... – nyögte Ria. A portálon átlépni olyan volt, mintha egy felhőn haladna át. Fehér köd borította a szemüket egy pillanatra majd a célállomáson találták magukat.

- Sophie és Ridian! – szólt Emily a macskalényeknek... – szóljatok a testvéreiteknek... mindenkire szükségünk lesz... Minden vezető legyen itt ma este kilencre az angyalok termében... személyesen akarom elmondani nekik, hogy milyen döntésre jutott a Tanács. Delante – fordult felénk - menjeltek, szóljatok Cassielnek... most beszédem van vele... ti pedig kilencre gyertek vissza... addig készüljetek fel...  

10.rész

10.

„Hogyha megszoktál egy embert, de akár egy helyet vagy életmódot, és aztán hirtelen le kell róla mondanod, fájó ürességet érzel utána.”

A szoba felől hirtelen kiáltás hallatszott. Amikor Ria és Dante beléptek, Cassiel épp kihúzott a szárnyából egy tőrt, aminek nyomán vér folyt a padlóra... Cori és Delante észnél voltak, elkapták a többiek kezét és láthatatlanná váltak velük együtt...

Mind a falhoz lapultak, amikor hallották az ajtó nyikorgó hangját... Némán álltak...

Az ajtóban megjelet két csukjás alak és kettejük között Anne, aki most értetlenül figyelte az üres szobát...

- Azt mondtad itt vannak... – Kiabált rá a nőre az egyik... Ria megismerte a hangját... Sebastian volt... miután ledobra a kapucniát, be is igazolódott. Idegességében fel alá járkált a szobában. Rise rátapasztotta a kezét Alex szájára, aki majdnem felkiáltott, mikor meglátta anyját az árulók között...

- Adam, ostoba húzás volt elárulni a tervünket... csupán azért hogy fájdalmat okozz a húgodnak... de legalább az anyádat nem buktattad le... – a nő kedvesen megérintette a csukjával takart haját, majd letolta azt, szabaddá téve fia arcát... Ria érezte, hogy elszorul a torka... sem hozzá, sem Alexhez nem volt ilyen kedves soha... most már rájött miért... mert ő végig tudott Adamről...

Sebastian leguggolt és ujjával jeleket rajzolt Cassiel vérében a padlón...

- Angyalka... – nevetett fel...

- Szerintem még itt vannak... – mosolyodott el Adam... – láttam amikor a szőke testvérek láthatatlanná váltak... talán el tudják rejteni...

- Halgass el kisfiam... – sziszegte Sebastian... – Delante és Cornelia... számtalanszor láttam ezt a trükköt a szüleitektől... amíg engem szolgáltak hűségesen... – Ria érezte, hogy Delante szorosabban fogja a kezét... – azután olyan kutyákká váltak a szememben... akik a saját farkukat kergetik... elárultak engem... én pedig kitéptem mindkettejük szívét... Delante... most jut eszembe... te láttad is, hogy mit tettem... mégsem tettél semmit... igazam van? Féltél... rettegtél tőlem...

Ria azt hitte Dante kiugrik, megszakítva ezzel a kört, de csak bámult maga elé... arcán végigfolyó vértelen könnycsepekkel... a lány megbabonázva nézte...

- Te szemét állat... – odakapta a fejét... Cori a villogó kardjával Sebastian felé ugrott, de Adam elkapta és maga előtt tartotva a lányt, kirángatta a kezéből a kardot...

- Egy megvan... a többi pedig látható... – vigyorgott felénk Sebastian... – Ariana... gyere szépen ide...

- Nem... engedd el Corit – mutatott Adam felé... – te pedig Josh-t – nézett az apja szemébe, mire az csak elvigyorodott...

- Óh... letelt a három nap... emlékszel... a te ember barátod halott... ott hagytuk valahol, hogy lerohadhasson a csontjairól a bőr...

Gombóc szorult a torkába....

- Hazudsz... – sziszegte, közben erősebben szorította meg Dante kezét, aki feleszmélt és magához húzta...

- Ki tudja... talán igazad van... rendben... TE Alexander... nem csatlakozál hozzánk??? – Alex fújtatott egyet és htározottabban tartotta maga előtt védekezőn kardját... Adam szeme villant egyet...

- Én megyek... – hallottam meg Rise hangját... a Corit tartó fiú láthatóan elmosolyodott... – persze ha megengedi...

- Hogyne... Rise, örülünk, hogy kapunk egy lányt... a hűtlen gyermek helyett... – mutatott Ria-felé...

- Rise ne... – suttogta Cori...

- De, elmegyek... elegem van... mindig én voltam a rossz kislány a jók között hát most saját magam lehetek... – Anne a lány vállára tette a kezét... Cori száját egy halk sikoly hagyta el... Adam kardja mélyen a torkába szántott vékony vörös csík jelent meg a nyomán, majd folyni kezdett a vére... a fiú elhajította a szőke lányt, aki a falnak csapódott és elterült a földön... Cassiel azonnal mellette termett, a csukjás vámpír katona Adam után vetette magát, de elkésett... a portál megnyílt, eltűntek... a katonával együtt...

Ria lépett a portál felé, de Alex hátulról elkapta... – Ne!... – kiabálta a fiú...

Ria a Zárt világ beli Menedékház harmadik emeletén ült az ágyon... Cori mellett, aki nemrég tért magához...

- El sem hiszem... Rise miért tette ezt...

- Talán nem akarta elfogadni, hogy Adam nem a testvére többé...

- Tényleg Alex, hogy van? – mosolygott Cori... sokkal jobban volt, miután megitattak vele jó pár üveg vért... bár a torkán még halvány hegként látszott a sebhely...

- Jól, ki volt akadva tudod a történtek miatt, aztán amikor átjöttünk eleinte kicsit meg volt illetődve, de aztán miután körbesétáltunk, látta, hogy az itt élők... nem is olyan szörnyűek... – nevetett fel Ria... Cori elgondolkozott, hogy mennyi ideje ismeri a lányt, mégsem látta még ennyire őszintén nevetni... – de Josh... ő valószínűleg meghalt... – suttogta utána hirtelen komorrá válva...

- Nem biztos... a csapatok egy része még mindig őt keresi... – mosolygott a szőke lány bátorítóan... – mi olyan különleges benne?

- Miattam került oda ahova... tudod mielőtt először találkoztunk és még ember voltam... Josh össze akart jönni velem, de elutasítottam... aztán vápírként még egyszer... pont azért, hogy megvédjem... akkor láthatott meg minket Sebastian együtt... és utána jelent meg... de innen már tudod a történetet, akkor már ott voltatok...

- Igen... soha nem felejtem el... a bátyám egy ideje már követett téged... úgy beszélt rólad, mint akit elvarázsoltak tudod... az elején féltékeny voltam rád és gyűlöltelek... Delante olyan lett... minhta fejbe verték volna... mert ott volt Adam és azt hittük... minden rendben veletek...

- Tudod... azóta is csak az jár a fejemben, hogy miért... mármint... miért csinált úgy, mintha szeretne engem... elég lett volna, ha mellettem marad mint az előtt...

- El akarta nyerni maximálisan a bizalmadat, jobban akart bántani... talán féltékeny volt rá Alex miatt... de egy elmebeteg agyat ne próbálj megérteni...

- Igazad lehet...

- Tudom, hogy igazam van... – húzta ki magát Cori... Ria rámosolygott... még soha nem beszélgettek ennyit... – most menj, látom másnál lennél szívesen...

Ria a folyosóra lépve már látta, ahogy Cassiel közeledik így még nyugodtabban hagyta ott a lányt.

Ria szobájának ajtaja előtt ott állt Dante, hanyagul a falnak támaszkodott.

A lány mosolyogva mérte végig, mezítláb volt... fekete farmerja szárán taposott és egy egyszerű, hosszúujjú, fehér póló volt rajta, ami látni engedte a bőrét még a folyosót uraló félhomályban is... Látszott, hogy nemrég fürdött, mert a haja hátul apró lófarokba kötve még mindig vizesen lógott, elöl pedig a szürkés- fehér tincsek az arcába lógott itt- ott, nedvesen rátapadva a bőrére. Zöld szemei megvillantak, amikor Ria odaért hozzá...

- Kopogtam, de nem voltál bent... – mosolygott - Hogy van a húgom?

- Miért nem mész be hozzá? Amúgy teljesen jól van... elmesélte, hogy követtél engem, amikor még ember voltam...

- Ennyi, meg kell hogy öljem a húgomat. – sóhajtott megjátszott lemondással Delante - Amikor én voltam nála, pár órája akkor még nem volt magánál... de nem is azért jöttem, hogy Cori-ról csevegjünk... – eddig a lány dereka körül pihentette karjait, most közelebb húzta magához... lehajolt, hogy megcsókolja. Még mindig határozottan hallotta a zenét, ha a lány ajkait érinthette az övével... Dante megeresztett egy hátborzongató mosolyt. Azt, a fajtát, amitől rosszfiúsan dögös lett... amitől Ria olyan ellenállhatatlannak tartotta az amúgy is tökéletesen szobor szerű arcát, amin csak az orra jobb oldalán lévő apró karika tűnt idegennek… de ettől a lánynak ettől csak még jobban tetszett Dante...  a testében apró áramütések szaladtak végig minden egyes pontból, ahol a fiú bőre az övéhez ért... és pedig épp végig futtatta az ujjait a gerince mentén, felgyűrve ezzel Ria felsőjét... és milliónyi szikrát lövellve a lány bőre alá...

- Hé... menjetek szobára... ott álltok az ajtóban... nehéz lenne bemenni rajta? – hallották meg Cori hangját...

- Azt hittem még feküdnöd kell... – Morgott vissza Dante a húgára...miközben cselesen megigazította Ria felsőjét, olyan gyorsasággal, hogy senki nem látta...

- Kéne, de Casse ragaszkodott hozzá, hogy sétáljak körbe a folyosón, amí megcsinálja az ágyat...

- Micsoda ördögöd van ezzel az angyalfiúval... – viccelődött Dante, még midig karjai között tartva Ria-t...

- Na igen... de megyek is, szóval folytathatjátok az enyelgést... – vigyorgott Cori a bátyjára, majd Ria-ra kacsintott és elsétált a szobájuk felé...

Delante lehajol, hogy megcsókolja a lányt, egyik kezével végigsimított Ria világosbarna tincsein... A lány érezte ahogy egy pillanat alatt megfeszülnek a fiú izmai és eleresztette egy pillanatra...

- Talán be kéne mennünk tényleg, ha nem akarunk társaságot... – mosolyodott el... mire megjelent a folyosó végén Alex... aki Sophie-t kísérgette mindenhova.

- ... akkor te hozol mindenkinek ruhát és vért – beleborzongott, ahogy kimonda... Alex még mindig nehezen értette meg, hogy a húga többé nem ember...

- Igen én... Sziasztok! – köszönt fennhangon a macskalány a folyosón álló párnak...

- Ria! De jó, hogy látlak, képzeld egész nap Sophienak segítettem és kezdem egészen megszokni a helyet... – a macskalány megforgatta a szemeit lemondóan... nem épp a türelmükről voltak híresek az állati démonok leszármazottai, mint amilyen a macskaszerű Sophie, vagy a vérfarkasok... – Alex nagy segítség... segített cipelni a ládákat... – mondta végül és Ria megesküdött volna, hogy egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában... majd újra magára öltötte a szigorú arckifejezését, mindkettejük kezébe nyomott egy-egy üveget...

- Bemegyünk? – nézett fel Ria Dante zöld szemeibe. Átsuhant egy olyan mosoly a fiú arcán, amitől Ria biztosan elvörösödött volna, ha az lehetséges lenne... látta, ahogy a fiú vékony ujjai a kilincsre fonódnak és máris Ria ágyán ültek.

- Néha attól félek, hogy elfelejtem, milyen embernek lenni... – szólalt meg a fiú egy korty vér után... félresöpörve egy kósza tincset az arcából

- Kizárt dolog... annyira vagy emberi, amennyire csak az lehet egy veled egykorú fiú... – mosolygott Ria...

- Velem egykorú... Ria... egy vámpír nem annyi idős mint amennyinek hiszi magát... ha belegondolok olyan negyven körül lehetek... – húzta el a száját... - nem éppen több száz... de akkor is sok...

- De van egy tizennyolc éves csajod... tudod, ez negyven évesen... igen nagy teljesítmény... – mosolygott Ria Dante-ra

- Te sem vagy épp tizennyolc... inkább harminckettő...

Nagy nehezen Delante elmosolyodott... Ria-ból viszont kitört a röhögés... – Úgy számolsz, mintha kutyák lennénk? – A fiú is felnevetett

- Tudod... nem lesz mindig mókás örökké tizennyolcnak lenni... – vette elő komolyabb arcát Dante

- Tudom...

- Olvastad az Alkonyatot... – vigyorgott most már gonoszan...

- Szemét vagy... az a könyv igen is jó az emberekenek, hogy hihetnek valamilyen „más” világban... vagy beleélhetik magukat, akár csak pár napra... amíg kiolvasnak egy-egy könyvet.... fogalmad sincs, milyen az embereknek a háború óta... egy könyv... megváltoztathatja valakinek az életét....

- Ne harapd le a fejem... Én is elolvastam... – morogta maga elé Dante... – talán még tetszett is... csak... sajnos mi látjuk a romantikus történet árnyékos oldalát... tudjuk, mi az igazság és Corival, mi így nőttünk fel... a gyerekkorunkat azzal töltöttük, hogy felkészüljünk a vámpír létre... – elfordította a fejét és mosolygott...

- Ti legalább sejtettétek, hogy mi történik... én azt hittem, hogy az a nő akit az anyámnak hittem megőrült, amikor beállított ezzel a hülye sztorival... – a lány lehajtotta a fejét és érezte, hogy folynak a könnyei... – bár mindig csak magamat sajnálom, nézett keserően a fiúra... – eszembe jutott valami...

- Amit Sebastian mondott nekem? – a lány bólintott...

- Elmondhatod, de nem muszáj... – Ria tudta, hogy Dante nagyon nehezen nyílik meg... de most könnyen ment, szinte meglepődött mennyire...